Irodalmi Szemle, 1973
1973/6 - Zalabai Zsigmond: Az értelem keresője (Miroslav Válek: Válogatott versek)
A vers témája — az Idő múlása — örök, agyonverselt téma, Válek azonban szug- gesztíven nyúl hozzá. Nem véletlenül — az Érintéseket elemezve már utaltunk arra, hogy különös képességgel tudja megjeleníteni az idő múlását, kifejező mődon oldja képpé az időt. Máskor a megszemélyesítés eszközével él: „Ogy aludnék, / ha nem ülne itt mellettem a Vasárnap, / kiscicával az ölében, / mutatóujjával a száján“. (Vasárnap). Képi megjelenítésnek és perszonifikációnak a tökéletes láncolata avatja rendkívüli esztétikai élménnyé az Űsz sorait is, melyekben együtt lélegzik szubjektum és objektum, külső és belső világ. A megszemélyesítéssel anyagivá válik az anyagtalan, súlyossá a súlytalan idő — szinte érezni az Űsz nyirkos, nehéz kezét... Élet és halál, a „rejtélyes elmúlás“ szigorú szavú kutatója, Füst Milan teremtette ilyen konkréttá az Elmúlást, amint az őszi földre száll és eszik, „zöld hideg almákat eszik...“ E kozmikus méretű haláltudat és szomorúság a „S mert nem veszed meg — téged vesz meg az ősz.“ sorral a szubjektumba is behatol, a vers elégiába fordul, az egyén is átérzi az elmúlás szorongató tudatát: Álmodban is úgy hallod, mintha az ősz az óráját húzná föl éppen, s plüsgaTlérját dühödten elsimítva, kapkodna, nehogy elkéssen ... Szervesen illeszkedik az elégikus hangvételbe — s ez már a fordító érdeme —, a kiegyensúlyozott szótagszámú sorok muzsikája s a gyakori sz és s hangzók szélfúvást érzékeltető szimbolikája. Az érzelmileg is gazdagon árnyalt fenti szakasz után — a Válek-versekre jellemzően — egy síkváltás következik, melynek metaforája — „immár az udvarok fölött száll / a madarak végső, bús gyökvonásjele“ — a maga logikairacionális matematikai szakkifejezésével már a pontos költői mérlegkészítést, az önfelmérő visszapillantást készíti elő: Jegyezz föl mindent, bolond kis számvivő: Sokszor voltál szerencsés, s rettegtél is nagyon, jutott aranyból néked zsákszám, nehéz vagyon! Jegyezz föl mindent, az ősz majd összeadja a számlát. Valaki tapsol itt magában, Számol az ősz, csordogál a pénze egyik tenyeréből másik tenyerébe. Eladott gyermekek kuksolnak az ágyban. Az utolsó négy sor őszi képével a vers, akár egy kör, bezárult — a költő visszatért kiindulópontjához, az idő problematikájához. A költeménynek — tágabb, általános emberi érvényű gondolata melett — van egy olyan rétege is, amely szorosan kapcsolódik Válek már említett verséhez, a Szonett és emlékeztetőhöz; újra felbukkan benne — más megfogalmazásban — a kérdés: „ki mondja meg, hogy vajon minek élt“ a költő, ha sokasodik benne a ki nem mondott szó, mely „oly nehéz szárnyon lebeg, / hogy a félelem szinte szívedbe döbben.“ De Válekben nem szaporodnak a kimondatlan szavak, s szülőföldje és hazája mellett vállalja a huszadik század „érthetetlen dolgainak“ a megfogalmazását is. Kedvelt motívuma, a hegedű és a vonó, immár századunk kako- fóniáját fejezi ki: Félsz. Hatalmában tart a rémület. Halott lovak fénylő lelkei száguldják körül az időt. Hány óra van? És melyik csillagon? Nem is tudom.
