Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Zalabai Zsigmond: Az értelem keresője (Miroslav Válek: Válogatott versek)

Érdes farkuk a hetedik bőrt nyúzza le a levegőről éppen.

Farkuk lángol, jajgatva merülnek el a tavakban, bíbor üstökösök,

Paganini vonói, borotvák az ében égen!

(A Titanic pusztulása)

Szorongás és atomvízió, az erkölcsi értékek devalvációjától és az ember automatává válásának a lehetőségétől való félelemérzet, a megosztott világ regresszív és progresz- szív erőinek a küzdelme — ezek azok a témakörök, amelyek nagy szintéziseiben, a Dobolás a túloldalra, a Titanic pusztulása és a Szorongás című költeményekben egymásra rétegeződnek. A természetellenes, az ellentmondásos az, ami a költőt leginkább izgatja (ezért írhattuk róla, hogy kiegyensúlyozottsága a dráma): „— hátrálnak a kövek, akár a rákok, / a tömegek szájában víz és zokogás van, / és a tenger érthetetlenül zúg-búg-krákog; / visszafelé szavalja Homéroszt magában.“ (A Titanic pusztulása). Vajon századunk emberének az útja „Angyal bukása / vagy Ikarosz fordított röpte, napból a földre törő?“ — bukkan fel a kérdés a Robinsonban is. Válek a történelemben hátra és előre vezető utak kereszteződésén áll, ez az az archimédeszi pont, ahonnan áttekinti létünk makrokozmoszát, s éles szemmel — világunk és a tudat ismeretében — mutat rá a szorongás okaira, a „büntetlen ölés feltalálöi“-nak, Hirosima, Laosz és Vietnam elpusztítóinak a kegyetlenségére (Dobolás a túloldalra). Szorongásélményének hitele van, mert gyökere van. Többször is idéztük már a költő gyakori motívumát, a húrt, hegedűt és vonót — hadd álljon itt még egy részlet a Dcbolás... befejező szakaszából: „Elvtársak, figyeljetek, ez a végső zene, / figyeljetek, mint izzik húron a vonó. / Ez nem a fogak csikorgatása: / „Az imperialisták fűrészelik maguk alatt a fát’.“

József Attila-párhuzammal kezdtük — legyen a befejezés is kettejüké. A város peremén írója így összegezte a lírikus szerepét: „A költő — ajkán csöröpöl a szó, / de ő / az adott világ / varázsainak mérnöke // tudatos jövőbe lát / s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát.“ Korunk ellentmondásait, a nyugtalanság okait, a „rémítő kakofóniák“ eredetét kutatva, a diszharmóniát felmutatva, a megismerés és rendteremtés szükségességének a tudatában Miroslav Válek is annak a humánusabb, szabadabb, szorongásoktól nem gyötört embertípusnak a megteremtésén fáradozik, akit a jövendő — a „tudatos jövő“ — úgy vár „mint almafa sejti az almát, / ahogy a levegő sejti a madarat.“