Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Sas Andor: Madách és Hegel
Sas Andor Ez évben ünnepeljük Madách Imre, az Ember Tragédiája írója születésének 150. évfordulóját. Voinovich Géza nemrég megjelent nagy Madách-monográfiájában egy bölcseleti és irodalmi szempontból egyaránt becses eszmetörténeti kapcsolatot hoz szóba. Az Ember Tragédiája történeti színeinek forrásaival foglalkozva azt állítja, hogy Madách legtöbbet kétségkívül Hegeltől tanult, kinek bölcsészete akkor nálunk uralkodó volt, kivált a Vorlesungen über die Geschichte dér Philosophie* (1837) című művéből. (1201.) Nemcsak az egyes jelenetek tárgyi részében mutatkozik szerinte Hegel hatása, hanem a tragédia általános történetbölcseleti eszméin is. Az örökegy és örökmás Adám történeti szereplésének szélsőségek között vezető útja kézenfekvő módon kapcsolható a hegeli logikának ahhoz a tanításához, hogy a lét, mint szüntelen hullámzás, mint levés, a kontradikció fogalmát magába zárja. Ennek az aristotelesi logikával ellenkező felfogásnak a történelemre való alkalmazása adja az ismert triadikus menetű fejlődést, mellyel rokonnak tetszik Az Ember Tragédiája történeti színeinek ritmusa. Madách — olvassuk Voinovich könyvének utolsóelőtti fejezetében — történeti eszméit egy korabeli népszerű filozófustól kölcsönözte s ez Hegel. (442. 1.) A tartalmi kapcsolat az öt első történeti színből tűnik ki, míg a jelentékeny egyéniség történeti kezdeményezésére, a tömeg szerepére, a történet céljára, a nagy célokon munkáló eszközök dialektikájára vonatkozó hegeli gondolatok nyomát szanaszét meglelni. Voinovich szép könyvét a véletlen folytán épp Hegel történetfilozófiai előadásainak lapozgatása közben kaptam kézhez s a következőkben az ő hivatkozása alapján részint pontosabban utalunk a szóba hozott egyezésekre, részint kiegészítjük őket. Finom koncepciójú művének keretében e részletmunka nem kaphatott helyet, mindamellett van bizonyos érdeke az összevetésnek azok számára, akik a magyar filozófiai költészet ritka aloé-virágát korának talaján s az egykorú bölcselet légkörében ismerni akarják. Hegel történetfilozófiája áttekinti az emberiség múltját az ókor keleti kultúráitól a francia forradalomig. Az áttekintés elveit a munka bevezetése nyújtja. A nagy elmélkedő általános fejtegetéseivel és részleges vizsgálódásaiban azt igazolja, hogy nemcsak a külső természet, hanem az emberi szellem világa: a történelem is rendezett egész. A múlt nagy válságai, népek és egyének sorsának változatossága nem merő esetlegesség. Mindannak, ami egy-egy élő korszakot megelőz, meg kellett történnie a mindenkori jelen létrehozásához. A mindenkori jelennek pedig viszonylagos s a maga nemében mégis egyetlen értéke van: lépcsőfok a további fejlődéshez. A történelemben jelentkeznek alkotó és romboló tényezők, de valamennyi egy célra munkál. Még azok is, amelyek a történet piramisát rombolják, új építkezésre adnak helyet és ösztönzést. Az államalkotó népek és a teremtő egyéniségek fővonása valami szenvedélyes egyoldalúság, énjük teljes átadottsága egy célnak. Innen van, hogy bár a história eszközeiben tragikus jellegű, mégis folytonos tisztulást jelent. A nagy egyén korszerűtlen, meg- hasonlik környezetével, de a jövő igazolja. Maga elbukhat, szándéka azonban eszmeivé finomul s átjárja a tömeget. Ez a folyamat ismétlődik egyre. Hegel a maga történelmi szemléletének megvilágítására azt hangsúlyozza ismételten, hogy ő nem a kicsinyeskedő hit eszközeivel keresi aprólékosságokban a gondviselés ujját, sem nem helyezi Anaxagoras módján egy világfölötti trónra a sorsdöntő vou?-t. Ami a történelemben A következő oldalakon a csillaggal jelölt első szöveg az első német idézet fordítása. Ezt követi — előfordulásuk sorrendjében — a többi szöveg fordítása. * Történetfilozófiai előadások Madách és Hegei
