Irodalmi Szemle, 1973
1973/5 - FIGYELŐ - Taliga István: Gömöri táj
gömöri táj Bácskái Béla tájképekkel jelentkezett a Dunamenti Múzeum márciusi kiállításán. Külön örömet jelent — legalábbis számomra — ez a tárlat, melyen a fenti tematikáké a főszerep. Mert manapság egyre kevesebb azoknak a művészeknek a száma, akik a természet, a táj metamorfózisain keresztül igyekeznének kifejezni a maguk életérzését és belső világát. A komplikált — néha túlságosan is bonyolult — jelképrendszerek, elméletek s az új kifejezési eszközök keresése eltereli a figyelmet tájképről, a természet ábrázolása háttérbe szorul, másodlagos jelleget kap. Mindezt csak azért mondtam el, mert szerettem volna érzékeltetni, mennyire más hangon beszélnek a kiállított művek Bácskái és a gömöri táj viszonyáról. Bácskái Béla Gömörben, Persén született 1935. július 26-án, s a főiskola elvégzése után oda is tért vissza. Ez a vidék lett a múzsája. Sorsa, élete, művészete szervesen kötődik Gömörhöz. Ahhoz, hogy egy alkotó — talán a korai, látványos sikerek feláldozása árán is — visszavonuljon vidékre, bátorság, erő és meggyőződés szükséges. Ezzel azonban csak a művész értéke és súlya gyarapodik. Bácskái a főiskolán a monumentális szakon végzett Peter Matejka osztályán, képzettsége tehát egészen más irányú volt, mint későbbi fejlődésének útja. Az akvarellel Szabó Gyula hatására jegyezte el magát, s eddigi munkásságának csúcsát éppen e műfaj darabjai jelentik. A tájképek mellett a hatvanas évek végén a görcsös fatörzsek „megszemélyesítése" köti le a figyelmét, emberi formákat fedez föl az ide-oda görbülő, csavarodó, dudorodó fatörzsekben. Ebből a sorozatból annak idején az Irodalmi Szemle is megismertette néhány lappal az olvasót. Szimbolikus-expresszív jelek fedezhetők fel ezeken a munkákon. Emellett — Mondrianhoz hasonlóan — a csupasz faágak „térrácsa” is fölkeltette Bácskái figyelmét. Kalandozásai a nonfiguratív ábrázolásmód mezeire azonban csak átmeneti jellegűek, habár mostani kállításán is feltűnik néhány — ebbe az irányba mutató — kisebb kitérő. Első önálló kiállítására 1969-ben Losoncon került sor, majd Rimaszombatban, Besztercebányán és 1970-ben Komáromban, a Dunamenti Múzeum helyiségeiben állított ki. A múlt év őszén művei szerepeltek az elkötelezett művészet pozsonyi kiállításán is. Azon a tárlaton, melynek kapcsán ezek a sorok íródtak, az akvarellé és a rajzé a főszerep. A bemutatott anyag megtekintése után úgy éreztem, közel kerültem Gömörhöz, megismertem, habár keveset jártam ott. Bácskái festészete nem tiszta látványfestés, mégis: a realisztikus jelző a legmegfelelőbb, ha művészetéről szólunk. Minden képének különös „gömöri íze”, hangulata van, amelyet lehetetlen identifikálni. A képek a művésznek azt a hol lírai, hol drámai viszonyát dokumentálják, amellyel a hazai tájhoz, a szülőföldhöz kötődik. A négy évszak változása s az azokon belüli nüanszok finom tükrözése jellemzik a kiállított akvarelleket. Művei pátoszmentesek, de érződik mögöttük a táj szülöttének, a gömöri ember életének a zajlása, lüktetése. Nem véletlen, hogy Bácskái tájfestészete és a gömöri világból kinövő lírikusaink költészete között összefüggések fedezhetők fel. Főleg Tőzsér első kötetének, a Mogorva csillagnak a képi anyaga és Veres János Homokvirág című kötetének a világa rokonítható a Bácskaiéval. Veres és Tőzsér szavakban vallanak a szűkebb hazáról, Bácskái a szín és a vonal nyelvén közli érzéseit. A tájak mögött azonban ugyanúgy folyik az Élet, mint Tőzsér Árpád sorai között:
