Irodalmi Szemle, 1973

1973/5 - FIGYELŐ - Taliga István: Gömöri táj

„Vén emberként mordul az ég, és vastag esőt köp a tájra.

Ősz! Pusztít a tűztelen égés, sárga lobot vet a nyárfa.”

(Reggeltől estig]

Bácskái színvilága a realitásban gyökerezik, néhol azonban a posztimpresszionizmus és az expresszionizmus is érezteti a hatását. Nem távolodik el annyira a valóságtól, mint mondjuk Cézanne, s képei sem annyira expresszívek, mint Nolde tájai, de véleményem szerint tájfestészetét annak a háromszögnek a súlypontjában kell keresnünk, amelynek csúcsait a posztimpresszionizmus, expresszionizmus és a realizmus alkotják.

A Gömöri hullámzás (1971—72) öt lapból álló sorozat, variáció egy témára, melyben a táj fiziognómiáját jeleníti meg. Monumentálisán hatnak ezek az akvarellek, melyek plaszticitását a meleg sárgák és vörösek valörjei s a finom sötét kontúrok ritmusa adják. Nem véletlen, hogy a nyitrai galéria épp e sorozat egy lapját vásárolta meg a kiállítás folyamán.

Azok a tájképei, amelyeken megjelenik az ember — például a Guszonai EFSZ I. (1971) — már nem ilyen meggyőzőek. A figurák megbontják a motívumok egységét. Kivételt képez ez alól a Krumplirakodás (1971), amelyen Bácskái a nonfiguratív művészet kifejezésmódjának a közelébe kerül. A motívum már csak jelezve van, s az okkerskála sem differenciálja a formákat.

Néhány akvarellel, amelyeken nem dolgozik határozott foltokkal, s a sötét, félig elmosódott kontúrokat engedi dominálni, nem éri el a kívánt hatást. Ilyen műve a Mezei út (1972), Gömöri március (1970). Ez a megoldás inkább az olajtechnikát igényli. Két korábbi, 1969-es képe, a Nyárutó és a Vihar előtt, valamint a Cigánydomb (1972) e szempontból már sikerültebbek, mert a művész mértékletesebben bánik a körvonalakkal, s egyensúlyt hoz létre a folt és a vonal között.

Az akvarelltechnika előnyeit, melyek a legfinomabb lírai mozzanatok megörökítésére is alkalmasak, főleg a tavaszi és téli motívumok megjelenítésében használja ki maximálisan. Kiemelkedik közülük a Tavaszi szél (1970), a Koratavasz (1970), a Gömöri március (1970) és a Guszonai tavasz (1972). Az utóbbi azt a „pillanatot” örökíti meg, amelyben a természet szinte egyik percről a másikra újjászületik, ahogy azt Veres János sorai érzékeltetik:

„Tegnap csak füstök törékeny szirma nyílt a fák között, s most a vágásban

virágos bokrok folyama hömpölyög.”

Külön figyelmet érdemelnek a művész téli motívumok által inspirált akvarelljei, melyeken végtelenül finom precizitással tükrözi a táj atmoszféráját, a téli világot. A képek előtt állva, szinte az arcunkba vág a rideg, metsző levegő. A Fagy (1970), a Téli napfény (1971), a Téli alkonyat (1970), az Egyházbást télen (1970), a Decemberi napfény (1971) azok a képek, amelyeket csak akvarelltechnikával lehetett ilyen tökéletesen megalkotni. A színek intenzitása és változása hűen követi a tiszta téli levegő által determinált látványt, a tájat, melyben a formák élesen elkülönülnek egymástól és környezetüktől. Hasonló plaszticitással mutatja be a többi évszakot is. Nyárutó (1969), Őszi este és Késő ősszel (1972) című műveinek hangulatát Veres János egy verse így adja vissza:

Meglőtt madár a nyár, sodort szélű tollai hullnak a fákról, köddel ölelkezik az ólmos arcú ég, fázós vadak járnak a völgyben.

Az akvarellek mellett még tusrajzok szerepeltek a kiállításon. Bácskái rajzai sommásak, tömörek. Ezeken érződik, hogy annak idején monumentalistának készült (Anyám a mosásnál I—IV; 1970).