Irodalmi Szemle, 1973

1973/5 - FIGYELŐ - Szuchy M. Emil: A Tizenegyedik parancsolat

látjuk a feleségét is, a körülötte mozgó világ ránehezedő emancipációs problematikájával. S igy látjuk az alakuló, formálódó új falusi társadalom tipikus alakjait, a boldogságra vágyó és tudásra szomjúhozó fiatalokat, akikben a múlt és a jelen erkölcse csap össze.

A nézőt is kettős kapcsolat köti a színpadhoz: a tény és az ítélkezés. Önmagán keresztül akarja látni ő is a történésben szereplő alakok sorsát, életmódját. És bár hallja az író önigazoló mondatait, elfogadja rokonszenves érveléseit, jelenteinek humánus fordulatait, valahogy az az érzése, hogy ez az író nem látja önzetlenül az okok kiváltóit. Ezért önmentését sem tartja őszintének, így a színmű a néző fantáziájában módosul, tovább alakul. Mesterházi talán nem is akart mást. Csupán emlékeztetni arra, hogy a becsületes ember „csodavárása“ sok bajt, sőt tragédiát is okozhat. De ha felismeri helyzetét és időben cselekedni képes, megszabadul a hazugságoktól. Önmaga teremti meg erkölcsi törvényeit, amelyeket aztán hitté és életmóddá avat. Mesterházi nem zárja le a kérdést, csupán eszméket sugall és foglal szavakba, amelyeket a néző szeretne kimondani, de nem képes arra, hogy gondolatait megfogalmazza. S itt most módja van az állásfoglalásra. Vitatkozhat, a szereplők helyébe képzelheti magát, fölteheti a kérdést, ő mit is tenne az író helyében? Vajon ő ugyanígy cselekedne? Mert nyitva marad a kérdés a játék utolsó mondatáig, amikor az író felesége mégis vállalja anyai-asszonyi- feleségi, sőt munkatársi sorsát. Oj célkitűzés születik, amelyet azonban csak a kritikai szellem elmélyítésével, tárgyi tudással, önálló gondolkodással és magasabb szintű kulturáltsággal lehet életre hívni. Minőségi változásra van szükség.

Szilágyi András, a győri Kisfaludy Színház rendezője nem keresi az olcsó komikumot, nem karikírozza a szerepeket, kerüli a szentimentalizmust. Tárgyilagos, s ez biztosítja stílustisztaságát. Az alkalmazott módosítások, szerep-ösz- szevonások a játék előnyére válnak. Egy- egy megoldásról lehetne vitatkozni, de lényegesebb, hogy a rendezés mindenekelőtt a színmű értékeit emelte ki. Sebezhető pontját csak a főhős közömbösebb

magatartásában, s a keretjáték gyakran unalmas filozofálgatásában kell keresnünk. Nem tartjuk helyesnek az „orgo- náló“ zenei aláfestést. Legfeljebb a Beet- hoven-muzsikát fogadjuk el, annak fegyelmezettebb alkalmazásával.

Az író szerepében Csendes Lászlót láttuk. Kár, hogy megszokott jellemábrázoló játékát alárendeli az utasítások illusztratív modorosságának, s ezáltal a keretjáték fogyatékosságait még inkábl előtérbe hozza. Nem ártana kissé szüneteltetni „főszerepeit“. Nyilván előnyére válna egy kis pihenés.

Kövesdi Szabó Mária (az író felesége) jó érzékkel teremt egyensúlyt a pozitív és a negatív pólusok között. Nem keres, a „haladó“ és a „reakciós“ romantikát. Az élet sokarcú folyamatában igyekszik megtalálni az „aktív“ és a „passzív“ magatartás fogalmait. Az anya és a feleség szemszögéből értelmezi színpadi jelenlétét.

Jó portrét fest Lengyel Ferenc a szólamokkal dobálózó Zoltánról. Pózban, hangsúlyban találóan ábrázol „egy bizonyos falusi tanító-típust“ Boráros Imre. Kedélyes karakterfigura Gyurkovics Mihály plébánosa. S mivel Szilágyi színpadán jól érvényesül a színészi játék, meg kellene itt említenünk a második felvonás valamennyi szereplőjét. Kitűnő alakítást nyújt Kovács József a rusztikusán hangsúlyos Kadács szerepében. Érdekes Gombos Ilona Karolája is, akit jó maszkban egészít ki Érsek György téesz elnök és a folyton nyüzsgő Horváth Lajos pincér. Szólni kell még a fiatal Kusiczky Gyula (Jóska) szerepéről is. Gyerekes-diákos alakját kellő át- érzéssel, fegyelmezett odafigyeléssel formálta meg.

Kedves színfoltja az előadásnak Tóth Erzsébet (Márta), Szabó Rózsi és Váradv Béla (Kadácsné és Mészáros). Egyéni színt és sajátos játékosságot hoznak aránylag mostohán kezelt „főszerepeikben“.

Meggyőződésünk, hogy a Thália érdekes darabot mutatott be, amely — ha megkésve is — erényeivel és tanulságos fogyatékosságaival együtt hatni fog — nemcsak nézőinkre, hanem hazai dráma- írásunkra is.

Szuchy M. Emil