Irodalmi Szemle, 1973

1973/5 - FIGYELŐ - Fogarassy László: Tokodi Gyula—Niederhauser Emil: Németország története

történelmi fellépésétől az 1789. évi nagy francia forradalomig — és Tokody Gyula, aki az 1789-től 1981-ig terjedő időszakot dolgozta fel. Az utóbbi rész a könyvnek majdnem két harmadát teszi ki, tehát a mű zömmel az ő munkája. A szerző 1927-ben született, egyetemi tanár, a történettudományok kandidátusa, és 1957 óta a debreceni egyetem egyetemes történeti tanszékének vezetője. Tárgyköre Németország újabbkori története. Niederhauser Emil ugyancsak egyetemi tanár és kandidátus, 1923-ban — Pozsonyban — született, az itteni magyar tannyelvű reálgimnáziumban érettségizett, egyetemi tanulmányait Pozsonyban kezdte és Budapesten fejezte be. A szláv államok történetének kiváló szakértője.

Nagy Károly idejében még egységes frank birodalom létezett, de az uralkodó halála után szétesik, s a keleti frankok hegemóniája alatt formálódik Németország. Ennek királyai Nagy Károly római császári koronájával együtt a nyugati kereszténység politikai vezetését is maguknak igénylik, de a francia király éppen úgy nem ismeri el a német-római császárt hűbérurának, ahogyan az angol, a magyar, a lengyel és a többi nemzeti király sem, a csehet kivéve. A nyugati frankok Franciaország kialakulásával egyidejűleg, germán nyelvüket föladva, összeolvadnak Gallia latinizált őslakosságával, amelyre örökségül nevüket (franciák!) és a tőlük származó jövevényszavakon kívül az „ö“ és „ü“ magánhangzókat hagyják, amelyek a francián kívül más neolatin nyelvekben ismeretlenek.

Érdemes elgondolkodni rajta, hogy Németország miért nem volt képes megmenteni Közép-Európát a török expanziótól. A parasztháborúk és a harmincéves háborúba torkolló vallási viták Németország földjét pusztították, s volt a belharcokra idejük, mert az ozmánok a magyar végvárak elleni küzdelmekben csak 1683-ban jutottak el Bécsig, s csak ekkor fogtak össze a német fejedelmek, hogy a lengyel király döntő segítségével legyűrjék a szultán hadseregét.

Ez azonban nem fejlesztette vissza azt a folyamatot, amelyet a westfaleni béke- szerződés már szankcionált, t. i. Németország voltaképpen kisebb-nagyobb fejedelemségek konföderációjára bomlott, amelynek feje, a császár, csak arra a hatalomra támaszkodhatott, amely örökletes birtokai révén jutott osztályrészéül. Az 1805. évi pozsonyi békeszerződés után, amikor Napóleon protektorátusa alatt a rajnai szövetségű apósa letette anakronisztikussá vált német-római császári címet, miután — még 1804- ben — fölvette Ausztria császárának címét.

A bécsi kongresszus utáni időszakban szó van a német császárság felújításáról, amely szembeállítja egymással a hegemóniára törő Habsburgokat és Hohenzollerneket, a nagynémet és kisnémet gondolat híveit; Königgratz aztán eldöntötte a vitát: az új német császárság a Hohenzollernek jogara alatt, a Habsburgok örökös tartományai nélkül alakult meg, s csak az első világháború vesztes végének visszahatására kitört forradalom vetett neki véget. A könyv nyomon követi a weimari köztársaság másfél évtizedes vergődését, a német népet a második világháborúba sodró horogkeresztes imperializmust és a második világháború utáni fejlődést, amelynek folyamán előbb az 1938-ban annektált Ausztria vált újból függetlenné, majd két szuverén német állam alakult ki. Az Odera—Neisse-határ körülbelül az a vonal, amelyről a németség a középkorban elindult a szlávok lakta területek meghódítására. (Érdekes, hogy a Német Demokratikus Köztársaság területén hagyott lausitzi szerbek megőrizték a lengyelhez és csehhez nagyon hasonlító nyelvüket és sajátos kultúrájukat, míg az ugyancsak szláv pomeránok elnémetesedtek. A németség tipikus képviselőinek tekintett poroszok egykor a lett-litván nyelvcsaládhoz tartozó nyelvüket adták fel.)

Amit hiányolunk a könyvből: a frank és német uralkodók névsora a Merovingektől kezdve a Hohenzollern dinasztia letűnéséig. A fontosabb fejedelemségek uralkodóinak névsorát is érdemes lett volna közzétenni (Poroszország, illetve ezt megelőzően Brandenburg, Bajorország, Szászország, Würtemberg, Baden, Hannover), úgyszintén örömmel fogadtunk volna egy bibliográfiát a Németország történetére vonatkozó legfontosabb általános jellegű és részlettanulmányokról, beleértve a szerzők idevágó dolgozatait. Többet lehetett volna írni az I. világháború után lezajlott népszavazásokról Schleswig- Holsteinben, Felső-Sziléziában, Kelet-Poroszországban és a Saar-vidéken. Nem értem, milyen végleges megoldást erőszakolt ki a Saar-vidék kérdésében a német fasizmus, mert az ottani népszavazás időpontja a versailles-i békeszerződés alapján 1935-re volt kitűzve, tehát nem függött attól, hogy milyen kormány volt a kérdéses időben Német