Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Vércse Miklós: Melyik Pató Pál úr?
Érdekes, hogy sem a muzslaiak, sem a szőgyéniek emlékezetében nem él Pató Pál, sem pedig az utódokra vonatkozó valamilyen támpont. Ki tud eligazodni annyi Pathó család ősén, mint ahány Muzslán akad? No meg aztán bizonyára nem is dicsekednének a rokonsággal! A másik Pató Pálról sokkal kevesebb adat áll rendelkezésünkre. Ezidáig egyetlen biztos támpont Köpeczi Botz Béla rövid írása, amely a Magyar Nemzet 1970. február 22-i számában jelent meg. Ruffy Péter egy korábbi írásával száll vitába, melyben a szerző — Zolnay László közlésére hivatkozva — a szölgyéni Pató Pál és Petőfi találkozásának lehetőségét ismerteti. Köpeczi szerint Petőfi egy másik Pató Pálról mintázta a hősét, aki a Szatmár megyei Patóházán élt abban az időben mint agglegény. „Az ősi magosmarti Pató család utolsó férfisarja volt. Birtokai nagy része zálogban volt, és úgy gazdálkodott a ,maradékon’, ahogy Petőfi leírta. Mindezt onnan tudom — írja a továbbiakban Köpeczi —, hogy nagyapám apjának a felesége Pató Sára volt, Pató Pál másodunokatestvére, aki ,Pál’ halála után a családi szájhagyomány szerint mindég sürgette a férjét, nézzen a ,juss’ után, mire az csak legyintett és elintézte azzal, hogy ,nem elég juss az neked, hogy országos hírre jutottatok Patók, Petőfi után?’ Egyébként Sára néni nem nagyon örvendezett a hírnek, lévén a rokonság Szabolcs—Szatmár— Szilágyban igen kiterjedt s azzal vigasztalta magát, hogy a költemény „hősének“ Petőfi adta a „Pál“ nevet — nyilván verstechnikai okokból — s így nem történt személyi sérelem.“ Pató Pál tehát élt, méghozzá két személyben Is: az egyik Magyarszölgyénben a másik Patóházán. Melyikkel találkozhatott Petőfi, melyikükről mintázhatta alakját? Nehéz lenne eldönteni — mindketten egyformán esélyesek erre a „rangra“. Petőfi és Pató Pál találkozásának lehetőségét tudtommal először dr. Zolnay László ismertette. Ezeket írja: „A negyvenes években Petőfi Sándor is megfordult itt (Esztergomban) — 1846-ban Jókai Mórral együtt, mint Várady Antal lakodalmának násznagya, s a túlparton Kéménden, Muzslán járva Pató Pál Esztergom megyei esküdtről mintázza meg a maradi köznemesség ellen írt halhatatlan szatíráját“.6 Petőfi Muzslán járva személyesen is megismerkedhetett az esküdt úrral, hiszen a szölgyéni községháza padlásán talált levelek azt bizonyítják, hogy elég gyakran elellátogatott a sógor- és komámurakhoz Muzslára. Viszont azt is tudják, hogy Petőfi 1847-ben hosszabb ideig tartózkodott Szatmár megyében (akkor nősült). Nincs tehát kizárva, hogy — valószínűleg hallomásból — éppen ekkor ismerkedett meg Pató Pál úrral, s „innen hozta magával Pató Pál alakját“, ahogy Köpeczi is vallja. Petőfi aligha iparkodott személyes ismeretséget kötni a maradi nemesség eme — szerinte — díszpéldányával. Vonatkozik ez mind a szölgyéni, mind a patóházi Pató Pál úrra. S ha mégis, bizonyosra vehető, hogy nem a friss találkozás ösztönözte a vers megírására. Hiszen a szóban forgó szatíra később, 1847 novemberében, az utolsó rendi országgyűlés idején született. A nemesség halogató magatartása juttathatta Petőfi eszébe az Esztergomban, Kéménden, Muzslán vagy éppen Erdődön, esetleg Koltón hallott adomát Pató Pál úrról, s a téma alkalmasnak mutatkozott arra, hogy „hősén“ keresztül méltóképpen kigúnyolja a minden újítástól, reformtól irtózó „honatyákat“, az egész maradi köznemességet: „... Életét így tengi által; Bár apái nékie Mindent oly bőven hagyának, soha sincsen semmije. De ez nem az ő hibája; Ű magyarnak születék, S hazájában ősi jelszó: „Ej, ráérünk arra még!“ 6 Dercsényi—Zolnay: Esztergom, 1956, 43. old.
