Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Hegedűs András: Petőfi „élő halhatatlansága”
keresése jellemzi Petőfi tájleíró költészetét, mint ahogy ezt a költő epigonjai hitték, nem a hihetetlen, megvalósíthatatlan ábránd képe nála az Alföld, mint Lenau Három cigány című költeményében. Petőfi tájleíró verseiben (Az Alföld, A Tisza, Kiskunság, Szülőföldem, A puszta télen, A téli esték stb.) plebejus szemléletű hazafiságának a csírái, elemei találhatók. A szabadság jelképe nála a végtelen síkság. Petőfi a tájat humanizálta, az ember otthonává tette, az emberi élet szerves tartozékaként mutatta be. Optimizmusa, életbizalma láttatta vele szépnek az Alföldet, az a mély meggyőződése, hogy az élet ezen a tájon emberivé, széppé rendezhető, alakítható. Az ezen a tájon élő ember világa is újjáteremthető! Petőfi így látta egységben az embert és a tájat, s ezt emelte költészete világába. Szintén ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik az is, hogy Petőfi képes volt a társadalmi ember és a egyedi ember egységének a megteremtésére. A romantika szétszakította a társadalmi embert és az egyedi embert. Petőfi kiiktatta a maga életéből az irreális tépelődést, a társadalmi konkrétságtól elszakadt töprengést. Azt vallotta Petőfi, hogy hasznos társadalmi tettel lehet az egyes ember individuális és filozófiai problémáit is megoldani. Világosságot című versében ezt írta: S használ-e vagy sem? A kérdések kérdése ez, És nem a „lenni vagy nem lenni“. Miért zárjátok el az utamat? című költeményében így kiáltott fel: Miért zárjátok el az utamat? Bocsássatok! Előre vonnak vágyaim, de én használni, s nem ragyogni akarok. A költőietlennek tűnő „használni és nem ragyogni“ elvben is élet és művészet egysége, összefonódottsága tündöklik. Az élet és művészet egységét megvalósító költő az élet, a mindannapok nyelvéből formálta önkifejezésének anyagát, költői nyelvét. A romantikusok is hangoztatták a népnyelv értékeit, a népköltészet nyelvének jelentőségét, de írói gyakorlatukban a természetes közvetlenség csak szándék, törekvés maradt. Ebben a korban az emelkedettség, a pátosz, fennkölt irodalmiasság a költészet lényegi jegye volt. Petőfi korszerű műköltészetet teremtett úgy, hogy a nép, a mindenki nyelvén, a népköltészet nyelvén szólt erőszakoltság, mesterkéltség nélkül, természetes közvetlenséggel. Anyanyelve volt a nép és a népköltészet nyelve, s ezzel a költőiség új felfogását valósította meg. Programját alkotásai hitelesítették: „énszerintem a költészet nem nagyúri szalon, ahová csak fölpiperézve, fényes csizmákban járnak, hanem szentegyház melybe bocs- korban, sőt mezítláb is beléphetni.“ Illyés Gyula Petőfi költészetének ezt a jellegzetességét nagy nyomatékkai hangsúlyozta. Az Egy estém otthon című verset „a kor első forradalmi nagy versé“-nek minősítette. Itt az egyszerűség már program, ízlést fordító erő. Oj költői magatartásból új forma született. Illyést idézem: „Ez az ember a népet már nem beszélteti; ő maga beszél úgy, mint a nép! Vállalja és láthatóan büszke, hogy vállalhatja. Ez a költő már maga a nép... A veszély — a meglévő társadalom számára —, hogy aki a néppel azonosul, az előbb-utőbb a nép gondolatait mondja. Sőt gondolatokat ad a népnek.“ Petőfi az élet és költészet egységének kimagasló megteremtője. III. A művészet erkölcsi tett Petőfi élő halhatatlanságának biztosítékát akkor is fellelhetjük, ha művészet és erkölcs összefüggését vizsgálva közelítjük meg a költő életét és művészetét. Petőfiben a legmagasabb rendű írói erkölcs munkálkodott. Erkölcsi világának két területét villantom fel.
