Irodalmi Szemle, 1973

1973/1 - Hegedűs András: Petőfi „élő halhatatlansága”

Szentéllyé avatta Nagykőröst Arany János történelmi balladáinak nemzeti gondolatot ébresztő eszmeisége és tanításának Petőfi szellemét terjesztő hatása.

Petőfi élő halhatatlanságának biztosítását Arany János kezdte meg a nagykőrösi katedrán.

II.

Élet és művészet egysége

Petőfi élő halhatatlanságát — a többi között — az bizonyítja, hogy meg tudta teremteni élet és költészet egységét.

Petőfi külföldi kortársainak alkotásaiban egyre gyakoribb téma az élet üressége, a lélek titokzatossága, a jelenségek bizonytalansága. Petőfiben megvolt az élet értésének a képessége és az élet rendezésének, alakításának a tudatossága. A romantika képviselői közül többen szakadékot láttak a költő és a közember, az élet és a költészet között. Petőfi betemette ezt a szakadékot — állapítja meg Németh G. Béla.

Az élet és költészet egységének számos változatára, megnyilatkozási formájára figyelhetünk fel a Petőfi-életműben. Néhányra utalok csupán.

Petőfi művészetének sajátos értékét, lényegét — a többi között — az adja, hogy benne az a világ található, amely őt körülvette. Az életben, a mindennapiban, a hétköznapiban látta meg, fedezte fel a költőit. A valóságot szerette, képzelete is akkor indult működésbe, amikor valóság került bele. A romantikának is témája volt az egyszerű, a mindennapi, de sokszor mint kuriózum, érdekesség, sokszor mint a menekülés, vágyakozás tárgya, de lényeget, bensőséget, tartalmasságot sohasem tudott látni benne. Petőfinél pedig a legegyszerűbb valóságelem is színt, értéket, jellegzetességet, bensőséget, érzelmi és hangulati teltséget kapott. A mindennapit emelte költőivé: a szeder és a pipafüst ízét, a téli hajnalok zúzmara-illatát, a sár és a csillag színét, a falusi utcák zenebonáját, a lisztet szitáló szolgálót, a küszöbön guggoló nénit, anyja egyetlen tyúkját, a falusi temetést és lakodalmat. Az Alföld (1844) című versében — Illyés Gyula kifejezésével élve — a himnusz lendületével ragadja föl s tárja elénk a kövér gulyát, a hosszú gémű kutat, a csikósok kurjantását, az ostorok pattogását, a kalászos búzát, a magányos csárdát, a törpe nyárfaerdőt, a visító vércsét, a bús árvalányhajat. A jó öreg kocsmárosban (1845) egy mindennapi, egyszerű, átlagos öregembert emel a költészet szférájába, azt, aki összekoccan és megbékül a feleségével, akinek a házát a Duna, pénzét a hitetlen emberek csalása vitte el, s aki alko- nyuló élte napján is estig dolgozik. A négyökrös szekér (1845) című vers bűvös, varázsos hatását az az ellentét adja, amelynek egyik pólusa a fiatal pár szerelemébredésének költői, idilli képe, a másik pedig a hétköznapi realitás a lassacskán ballagó négy ökörrel, a döcögő szekérrel, az esti szellővel, a füvek édes illatával.

Amihez hozzányúlt, abból azonnal költészet buggyant ki. Ujja érintésére a legjelentéktelenebb dologból a legtündöklőbb poézis lett. Nincs lehetőségem arra, hogy Petőfi e három versének minden művészi értékét felmutassam, egyre, a szerkesztés tökéletességére és változatos gazdagságára szeretnék utalni csupán. Költészetének egyik korai értékelője is azt hangoztatta, hogy Petőfi lírai alkotásai „igazi gyöngyei a kompozíciónak“. Az Alföldben a perspektivakezelés, a szűkítés, tágítás. A jó öreg kocsmárosban a pointe. A négyökrös szekérben a refrén és az ellentét mesteri érvényesítése tárja elénk a versépítkezés, a verskomponálás csodáját.

Petőfi így kívánta költői birodalmába vonni a teljes valóságot. Ezért nem lehetett tétováznia, ezért nem jellemezhette az önmagán babráló szellem unalma. Megvolt a képessége arra, hogy ebből a sokszínű világból mindig új és új területeket hódítson meg. Ezért olyan friss, üde, világos és egyszerűségében is elkápráztató nála minden. „Bányász a költő s igazolja a lelet. Ki mekkora kincset talál, akkora költő. Petőfi lelete minden lelet között a legnagyobb“ — írja róla Németh László.

Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik az is, hogy Petőfi az életet egészben, egységben tudta látni úgy, hogy közben alakítani, formálni is akarta. Bármely élménykörből vette a témát, világképének ez a jellegzetessége mindig nyilvánvalóvá vált. A természetet, a tájat bemutató verseit idézem példának. A természetet, a tájat leíró költeményeit nem a rousseau-i elvágyódás a természetbe, nem a herderl rajongás a civilizáción kívül eső területért, nem a romantika szemlélete ihlette. Nem az egzotikum