Irodalmi Szemle, 1973

1973/1 - Hegedűs András: Petőfi „élő halhatatlansága”

legkitűnőbb képviselője.“ Kettőjük között azonban abban van lényeges, feltűnő különbség, ahogy ehhez a megállapításhoz elérkeznek. Gyulai Petőfi politikai költészetét elmarasztalva, politikai, közösségi érzéseket is hordozó szerelmi líráját elhallgatva tartotta Petőfit irodalmunk legnagyobb jelentőségű alkotójának. Néhány megállapítását idézem: „Mellőzöm politikai ás epikai költeményeit. Költészetének csak azon oldaláról akarok szólni, melyben fő ereje van.“ „Petőfi táj-, csendélet-, és zsánerképei a magyar költészet örök remekei lesznek.“ „Midőn ... a politikai, a társadalmi viszonyok fájdalmától lelkesül, nem tesz reánk oly bűvös hatást, mint midőn szilaj lelke a pusztákra szabadul, az alföldi róna végtelenjén ringatja magát, — dalt mond a falu leányainak, benéz a kunyhókba, mereng a csárda romjain, — utazik széles e hazában... erős fajszeretete egész szenvedélyével öleli a magyar népet... Itt ő nagy, ezért ő a magyar líra legkitűnőbb képviselője.“ Gyulai tehát Petőfi költeményeinek csak egy részét, Arany pedig költészete egészét hangsúlyozva, értékelve fogalmazta meg az azonosnak látszó tételt. Arany sokra becsülte azt a politikai lírát is, aminek Gyulai nem látta meg az értékeit. Az 50-es évek petőfieskedőit azért rótta meg, mert a nagy költő műveinek csak a külsőségeit sajátították el, de szellemét már nem tették magukévá.

Íme, Petőfi első, összefoglaló értékelése egy gimnáziumi irodalomtörténeti jegyzetben, Arany János tollából! A kényszerűségből vállalt, gyötrelemmel végzett tanári munkából is így csiholt Arany János maradandó értéket. Gyulai Pál méltán kesergett amiatt, hogy egy olyan költőnek, mint Arany, akit ritkán szülnek a századok, a diákok dolgozataival, tanításával kellett az alkotáshoz szükséges drága idejét eltöltenie. Mi ámulattal is szólhatunk: Milyen csodálatos munkát végzett Arany János a nagykőrösi gimnázium szűk falai között akkor, amikor a tanári katedra az ő számára a magyar költőnek ekkor kijáró szomorú, keserű próbatétel egyik helye volt csupán'

Arany János Petőfi-tanításáról nemcsak irodalomtörténeti jegyzetének megállapításai, hanem diákjainak a vallomásai is értékes adalékokkal tanúskodnak.

Tanítványai nagyszámú feljegyzéseiből tudjuk, hogy Arany János az irodalomórákon nem volt hideg és szenvtelen közlője gondolatainak, de az érzelmek tolmácsolásakor mindig mértéktartó volt. A magyarázatot halk és vontatott hangon kezdte, később egyre nagyobb sodrásúvá, magával ragadóbbá vált előadása. Zrínyi Miklósról, Csokonairól, Vörösmartyról és Petőfiről mély megilletődés hangján tudott csak szólni. Ilyenkor halk, vontatott beszéde különösen átforrósodott, sápadt arcát pír öntötte el, fekete szeme pedig lángra gyúlt. Különösen akkor költözött ünnepi hangulat a tanterembe, amikor a feledhetetlen jóbarátról, Petőfi Sándorról volt szó. Egyik tanítványa ezt jegyezte fel: „Ha Petőfiről magyarázott vagy valamelyikünk Petőfitől szavalt, fejét jobb kezére hajtotta, és mindig kicsordult a könnye.“ Egy-egy Arany bemutatta Petőfi- költemény megrázó és kitörölhetetlen élményt jelentett a tanítványoknak. Kis Sándor, a gimnázium egyik növendéke — a diákos stílus jellegzetességeivel — ezt írta 1855. február 3-án naplójába: „Előadás, Arany prof. szavalta Petőfinek A hazáról című versét. Valóban élvezet volt hallgatni őt. Ily sikerült szavalást még nem hallottam. A szükséges hangsúlyozások mind művésziek, s gyakorlottságot árultak el. A tűz és hevesség, amellyel a megható szavakban kifejezett lélekemelő gondolatokat visszaadta, mind a leghívebb. Azokon a helyeken, hol a költő mintegy kísértetiesen meg van bűvölve, lepetve: hangja elhaló, csaknem morajló, s mégis erős, arcizmai ritka kifeje- zésűek. A vers elején, midőn mintegy önmagától kérdi: «Mécsemnek lángja mint lobog! mi lengeti?» arca egészen félővé válik, elbámul, elmerül a kérdés után. Tekintete elandalodó és némileg őrült színezetet nyer. Az egész szavalás a nagy férfinak megfelelő és sikerült.“

Arról is tudunk, hogy diákjai Arany János könyvtárából — Arany László közvetítésével — jutottak hozzá Petőfi többi forradalmi, politikai verseihez.

így lett az Arany tolmácsolta, élesztette Petőfi-szellemmel a nagykőrösi katedra a Bach-korszak „csillagoltó sötétségéiben a nemzet egyik legragyogóbb világossága.

Milyen találóan, gyönyörűen írta Németh László: „S az a Nagykőrös, amelyben Arany korhadni és pusztulni érezte magát, épp oly szentélye volt az elnyomás éveinek, mint az a Döbling, ahonnét egy másik sínylődő, az őrültség védelmében írta megtalált fajához forró vallomását.“