Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Hegedűs András: Petőfi „élő halhatatlansága”
támadások igazi okát! Ezt Irta, illetve tanította a pályakezdő Petőfi verseiről: „Egy ifjú lángész bátortalan fellépései voltak ezek, ki még az új iskola formáinak (— az 1830-as évek megújhodó magyar költészetének — H. A.) tisztelettel hódolt, innen van az, hogy legelső versei, a külsőt tekintve gondosabban vannak írva, mint a későbbiek. De a kölcsönzött forma alatt eredeti eszmék ragyogtak: az ifjú szellem mind szabadabban kezde röpülni és az új iskola némely hívei döbbenve tapasztalták, hogy az ifjú költő, kitől a tehetséget elvitázni nem lehetett, egészen más úton halad, mint ők. Innen az éles megtámadások a kritika részéről.. Arany Petőfi tanításakor úgy érvényesítette a történeti szempontot, hogy a tartalomforma egységében történő műelemzést, mű-értékelést a középpontba helyezte. Ugyanakkor irodalomtanítása polemikus jellegű is volt: elítélte, cáfolta az 1840-es évek néhány kritikusának költő-barátja egyéniségét és művészetét beszennyező rágalmait: „Az új iskola emberei megrótták pongyolaságát, s néhol még aljasságot is vetének szemére. Ami az elsőt illeti: igaz, hogy Petőfi nem törődött kicsinységekkel és sehol a tartalmat a formának nem áldozta, de éppen ezáltal megóvta líráját az egyhangúságtól, mert szigorú mérték helyett magyar ritmust hozott költeményeibe, mely által azok alkalmasabbak lőnek magyar dallam szerint énekelhetni. Az aljasságot illetően: Petőfinél az eszme sohasem aljas, ha egy-két kifejezése a szokottnál erősebb is, azokat ott használja, hol általuk a jellemzés teljesebb lesz.“ Arany tanítása során félreérthetetlenül kidomborította, hangsúlyozta azt az újat, amit Petőfi hozott és jelentett a magyar költészetben. Ezt írta: „Mindenesetre el kell ismernünk, hogy bármilyen szép költeményekkel is gazdagító az új iskola irodalmunkat, volt azokban némi idegenszerű, mely miatt a nemzetnek úgyszólván vérévé nem válhattak, de a Petőfi által megérintett húr egyszersmind a magyar szívnek legbensőbb húrja, s kétségkívül nincs költőnk, ki a nemzeti nevet annyira megérdemelné, mint ő ... így látjuk őt, mint irányadóját a legújabb magyar lírának, melynek feladata volna nemzetien népszerű lenni, s ez az, mit fentebb legújabb iskolának neveztünk.“ Ezek után kijelölte a nagy költő irodalomtörténeti helyét: „Petőfi nemcsak a magyar nemzet, de az egész világ legjelentékenyebb költői közé tartozik.“ Arany a Petőfi-versek bemutatása mellett feltárta, megrajzolta költő-barátja emberi jellemét is. Arany írói szemléletében összefonódott mű és élet, alkotás és emberi erkölcs vizsgálata. Az 1850-es években sürgető feladat is volt annak megmutatása, hogy Petőfi nem olyan költőegyéniség, mint amilyennek a petőfieskedők, az epigonok, az álnépiesek szeretnék feltüntetni. Ebben az időben ijesztően nőtt azoknak a költőknek a száma és népszerűsége, akik — Petőfire hivatkozva — alkotás közben nem törődtek a művészi fegyelemmel, akik a zseni legfőbb jellemvonásainak a tanulmányok megvetését tartották. Arany megmutatta irodalomtörténetében, hogy ezek a petőfies- kedők nem félreismerik, hanem egyszerűen nem ismerik Petőfit: „Azonban tévedne, ki azt hinné, hogy ő szellemét nem művelte a legnagyobb szorgalommal. Ejjel-nappal írt, olvasott, jegyzett; saját igyekezete által magáévá tette a német, francia s angol nyelveket, hogy az ezeken írt remekműveket olvashassa. A római klasszikusok közül Tacitust kedvelte leginkább, s ezt szándéka volt műfordításban magyarra is tenni, de őt ebben, mint sok más törekvéseiben, a halál meggátolta.“ Arany János a petőfieskedők költői gyakorlatát is Petőfire hivatkozva ítélte el. Megmutatta, hogy a tájszavakkal, paraszti külsőségekkel teletűzdelt álnépies költészetnek semmi köze a nagy népi költő alkotásaihoz. Petőfi népiességének eszmeiségét védte meg ezzel a megállapítással: „Az újabb líra nagy része őt vette élőképül, de többnyire külsőségeit majmolta anélkül, hogy szellemét bírná.“ Arany Petőfi-értékelésének jelentősége, nagyszerűsége akkor válik igazán nyilvánvalóvá, ha ezt összehasonlítjuk a korszak vezető irodalomtörténészeinek: Gyulai Pálnak és Toldy Ferencnek a megállapításaival. Toldy Ferenc a magyar irodalom kivirágzását, legnagyobb értékét a romantikus Vörösmarty költészetében látta meg, Arany pedig a népies Petőfit tartotta irodalmunk legjelentősebb, legértékesebb képviselőjének. Gyulai Pál kiváló tanulmányt írt Petőfiről 1853-ban Petőfi Sándor és lírai költészetünk címmel. Gyulai Aranyhoz hasonlóan helyesen jelölte ki Petőfi irodalomtörténeti helyét: .. irodalmunkban eddig hallatlan hatást idézett elő“... „0 a magyar líra
