Irodalmi Szemle, 1973
1973/4 - Zsilka Tibor: A stílus hírértéke
Zsilka Tibor a stílus hírértéke (Kertész Ákos Makra című regénye alapján) A stilisztikának mint a stílussal foglalkozó tudományágnak a helyét, hovatartozását mindmáig vitatják. Egyesek a stilisztikát az irodalomtudományba sorolják, mások kizárólag nyelvtudományi diszciplínának tekintik. Azt, hogy a stilisztika szintetikus tudományág, amelynek kutatási területe érintkezik és kapcsolatban áll mind a nyelv- tudománnyal, mind az irodalomtudománnyal, a magyar kutatók közül kevesen vetették fel.1 Az eddigi, jobbára szélsőséges felfogások abból erednek, hogy mindenki mást ért a stílus fogalma alatt. Igaz ugyan, hogy éleddig a mikrostilisztika hívei vannak többségben, tehát azok, akik stíluson azt a módot értik, ahogyan közölnivalónkat kifejezzük,formába öntjük.2 Ez a felfogás két aspektusból is támadható: először azért, mert kétségessé teszi a stilisztika létjogosultságát, hiszen akkor a poétika és a stilisztika vizsgálati módszerei és területe csaknem azonosak; másodszor meg azért, mert konkrét irodalmi mű elemzésekor ez a leszűkített szempont aligha vezetne megfelelő eredményekhez. A konkrét szöveget ugyanis nemcsak kifejezzük, formába öntjük, hanem el is rendezzük, fel is építjük. Ebből következik, hogy a kompozíció Is a stílus tartozéka, velejárója. De a pusztán nyelvi tényeket, kifejezőeszközöket sem lehetne megfelelően minősíteni, ha a tematikai szintet mellőznénk. A nyelvi jelek és elemek éppen a teljes szöveg témájából merítik sajátos hírértéküket. Igaz, vannak nyelvészeti indíttatású szövegvizsgálatok is; ilyenkor a műalkotás nyelvtani elemeit — a fonémákat, morfémákat, szavakat, szintagmákat, mondatokat stb. — a nyelvi rendszer felől vizsgáljuk, és ahhoz mérjük őket. Ez a megközelítési mód azonban nem a stílus, hanem a nyelv (langue) törvényszerűségeinek a felfedésére irányul, azt szolgálja. Az ilyen jellegű vizsgálatok során éppen az sikkad el, ami a szépirodalmi alkotásnak leginkább sajátja — a másodlagos (esztétikai) információtartalom felfedése, dekódolása. A szépirodalmi alkotásban a sajátos (esztétikai) hírértéket maga a stílus hordozza; a mű éppen stílusa által válik a valóság egyedi modelljévé. A szépirodalmi alkotás ugyan nyelvi elemekből épül fel, de a nyelv primér értelmében csak „építőanyag“; hasonlóképpen, mint a színek a festészetben, a kőtömb a szobrászatban és így tovább. Hozzá kell azonban fűznünk, hogy a nyelv specifikus „építőanyag“ a többivel szemben: a színek, a kőtömb stb. amorf, megformálatlan anyagok, míg a nyelv a társadalom legfontosabb kommunikációs eszköze.3 Éppen ezért a nyelv nemegyszer történetiségével, hagyományaival és sajátos rendszerével együtt válik a szépirodalmi mű alkotóelemévé, stiláris komponensévé. Ennek legékesebb bizonyítékai a nemzeti versrendszerek és versidomok, de a prózai és drámai alkotásokból is számos példát idézhetnénk erre. Ide sorolhatjuk például a török—magyar háborúk atmoszféráját felidéző archaizmusokat a történelmi regényekből vagy Móricz Zsigmond dialektusban írott műveinek nyelvi jellegzetességeit. 1 Az utóbbi időben két helyen találkoztunk e kérdésfelvetéssel. Vő. Török Gábor: A líra: logika. Magvető — Tiszatáj. Bp., 1968. 10—11. — szabolcsi Miklós: A mai stilisztika. Helikon 1970. 3—4. sz. 315. 2 Vö. Balázs János: Történeti bevezető. In: Stilisztikai tanulmányok. Gondolat. Bp., 1961. 7. 3 Vö. Lotman, Jurij: Analiz poetyicseszkovo tyekszta. Izdatyelsztvo „Proszvescsenyije“. Leningrád 1972. 18—23.
