Irodalmi Szemle, 1973

1973/4 - Csanda Sándor: Balassi vers-, strófa- képszerkezetei és ciklusai

De még egy felé is nem adtam magamot,

Noha az bosszúság, igen megindított,

De még el nem hajtott,

Régi szerelemtűi el sem szakaszthatott.

Teljes metaforái gyakran egy egész sort töltenek ki maradéktalanul, s két metaforikus sor kapcsolatát pedig a harmadik sorban néha hasonlattal vagy summázó kifejezéssel variálja:

Kegyes ábrázatja én aránzó célom,

Citeraszózatja búm rontó acélom,

Vénus fattya lelkem hatja, ha szózatját hallatja...

Mert már neked adta nagy szerelmű szűvét,

Viszont nálad hadta sziivedet, ő szenét,

így tűled vett sziiven sziivet, kit tart, mint drágakövet (86)

Néha a metaforikus szóképet is úgy részletezi, több oldalról is megvilágítva, mint a hasonlatot. így például a Célia szerelméért hálát adó versében azt akarja kifejezni a vendégfogadóról alkotott metaforával, hogy rövid ideig lehetünk boldogok, s az ilyen lehetőséget jól ki kell használni:

Ez világ minékünk, kiben mi most élünk vendégfogadó házunk,

Kiben ha ma lakunk, vagy jót vagy bút látunk, de holnap meg kimúlunk,

Azért azon legyünk, az míg tart életünk, legyen víg telünk, nyarunk! (80)

Balassi prózájában és leveleiben is használ szóképeket, mert tudja, hogy ez a szép stílus fontos kritériuma; amint a Szép magyar komédia ajánlásában mondja, a tőle telhető „ékesb igékkel“ ír. Metaforáknak és hasonlatoknak közös funkcióval való egybe- ötvözésére számos példát lehetne idézni a dráma szövegéből is, ízelítőül itt egyet mutatunk be. „Licida: Hadjáron, társ, ne essél kétségbe és ne is búsull felettéb az te szép szerelmesednek kémén természetén. Mi lehet keménebb az márványkőnél, s mi lehet viszont lágyabb a víznél, mégis ládd-é, hogy ugyan végre is meglikasztja az kémén márvánkövet az lágy víznek gyakorta való csepegése?“ (A:l, Cc:2)

Mint látjuk, a költő a metaforikus szóképhez (szinesztézia) elöször két ellentétes hasonlatot kapcsol, s a végén ezt feloldja egy szintetikus, általános érvényű példázatban. Szóképeinek további sajátosságaival másutt foglalkozunk.

Ciklusok?

Balassi költeményeinek bizonyos csoportosítását, egybeszerkesztését a szakirodalomban ciklusnak nevezik: Júlia-ciklus, Célia-ciklus, sőt Szigligeti József egy harmadikról, Anna-ciklusról is szól. A ciklus kifejezéssel azonban a szakemberek a reneszánsz irodalmától különböző verstani egységeket neveznek meg. Kochanowski verseinek szlovák fordításához írt tanulmányában Pavol Wincer találóan állapítja meg: „A Gyászdalok egészükben műfaji szempontból valami újat jelentenek a reneszánsz költészetben. Az új abban van, hogy ezek a versek nem lírai variációk az elhunytról, haláláról és a szerzőnek hozzá való viszonyáról, mint például Petrarcánál, hanem, főként a mű második része, a költőnek a tragikus eseménnyel kapcsolatos változó érzelmeinek történetét adja elő, s így a ciklusnak belső története, dinamikája van. A súlyos csapás megingatta a költőnek az észbe és a sztoikus bölcsességbe vetett hitét, kétségbe esik, de végül arra a meggyőződésre jut, hogy az ember része az isteni igazságszolgáltatásnak, s ez előtt a költő meghajlik; hasonló ez a zsoltárokban rezonáló hangvételhez.“ (Jan Kochanowski: Renesančná lýra. Bratislava 1970.) Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy Kochanowski másik ciklusa, a Szentivánnapi dalok is sokkal egységesebb, zártabb kompozíció Balassi feltételezett ciklusainál: a bevezető strófák után tizenkét iány egymás után egy-egy költeményt énekel, s a végén a hajnal feljöttével szétoszlik az éneklő társaság.