Irodalmi Szemle, 1973

1973/4 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (V.)

üldögéltünk az asztal mellett, nem volt miről beszélnünk, mert ebben a helyzetben az egyedüli értelmes téma a szerencsés megoldás mikéntje lett volna, s ezt nem ismertük. Hallgattunk hát, néha egymásra néztünk, de félrekaptuk a tekintetünket, mert nem sok jóról árulkodott, majd ki-kimentünk az utcára, vártunk. Aztán már mindannyian a kapuban álltunk, alig volt valaki az utcán, az emberek behúzódtak a házakba, és az ablakon át nézték a külső világot. A felvégen nagy zúgás volt, Öregmama kiáltotta el magát legelőbb: Jönnek, jaj jönnek! ... Szaladjunk a kert alá!

— kiáltotta apám rekedt hangon. Ajtót, kaput nyitva hagytunk, futottunk és a kertkapun kívül álltunk meg, de ott maradt előttünk az előbb látott, hirtelen változó utcakép: a házak előtt lassan gördülve nyomultak előre a Studebakkerek, tigrisekként taposták a havat, s magasra feldobálták a kerekeik mögött. Egy-egy ház előtt megállt némelyikük és ott maradt, a többi felénk közeledett. A pajtakapu hasadékain át néztük, hogy a mi házunk előtt is megáll egy autó, az udvarunkba csendőrök, civilek és katonák jönnek, eltűnnek a házakban, majd újra előbukkannak és összecsöportosulnak az istálló előtt, mintha tanácskoznának, aztán kimennek az utcára, és felülnek az autóra. Az bőgve megfordul, és visszamegy a jegyzői iroda felé. Az autók sorra tértek vissza: elszöktek a gazdák otthonról. Otthagytak mindenüket. Dac volt ez vagy politikai manifesztáció? Tiltakozás a jogtalanság ellen? Ügy vélem, egyik sem, csupán a szülőfaluhoz vaaó ragaszkodás és a közösséghez való tapadás ösztönös megnyilvánulása.

Elrejtett a falu az autók elől, el a csendőrök elől. Az első éjszakát — és aztán még egy tucatnyit — anyám Margit nővérénél, vagyis Sz. sógor bácsiéknál töltöttük, apám az istállóban, mi a hátsó szobában, és szalmán, a földön aludtunk. A teheneinket is Sz. bácsi etette, napjában kétszer. Aztán egy este kilenc óra tájban bekopogtattak az „alvégiekhez“, hogy a csendőröket tudatták a tartózkodási helyünkről, jönnek értünk. Elfutottunk, s ki tudná, hogyan, híre ment, hogy menekülnünk kellett, de mások megint befogadtak, a kamrában ágyaztak meg számunkra zsákokkal, pokrócokkal meg nagyponyvával; egész éjszaka egerek rágicsáltak körülöttünk. Volt néhány olyan éjszakánk, amelyet a hajlókban töltöttünk, szénán kuporogva, gyengén tüzelve egy benzineshordóban. Ebben a korszakban életformánk lett a szökés. A háború közvetve vagy közvetlenül sok embert kényszerített bújkálásra, szökésre, nem volt a mi drámánk sem a legnehezebb, sem a legkönnyebben elviselhető, csupán azért beszélek róla részletesebben, mert a falum képéhez és embereinek a portréjához hozzátartozik, hogy mindig figyelmeztettek, ha baj fenyegetett. A bujkáló deportáltakkal teljes szolidaritást vállaltak. De még az elöljárók is segítettek, önmagukkal kerülvén ily módon ellentétbe, mert jóváhagyták a deportálást, részt vettek a gyakorlati végrehajtásában, de közben szökni segítettek az embereknek. Nem tudok erre más magyarázatot találni, mint hogy a faluközösség egészében Indokolatlannak és igazságtalannak tartotta az átirányítást, és a közösségi erkölcs még a szlovák nemzetiségű tagjai számára sem engedte meg, hogy egyértelműen helyeseljék. Paradoxonként így is, úgy is cselekedtek, nem meggyőződésből, talán inkább csak a járási elvárást és a képzelt „nemzeti“ kötelességeket teljesítve. Politikai motivációja is volt ennek a paradoxonnak, az elöljáróság a demokrata párt részéről erősebb befolyás alá esett, s talán a demokrata pártnak a gazdákkal más tervei voltak, mint a földtelenekkel. Ezt igazolja az a váratlan és megdöbbentő lépés, amelyet az átcsoportosító bizottság hajtott végre azon az első napon, amikor a gazdák megszöktek az autók elől: a Studebakkerek egyszerre megálltak a magyar kommunisták házai előtt — a Vékonyok, a Kulcsárék háza előtt —, családostól felrakták őket az autókra, és elvitték Csehországba. Szükségmegoldás volt ez részükről akkor vagy a demokraták tudatos politikai sakkhúzása? Nehéz ezt ma már negyed évszázad távolából pontosan megállapítani. B. I. bátyám meséli ma, hogy az akkori csendőrparancsnok közölte vele: egyetlen magyar sem maradhat a községben. B. E. bátyám pedig azt mesélte el, hogy hogyan akarta őket „megmenteni“ a falunk partizán komiszárja, hogyan veszett össze miatta a demokratapárti jegyzővel és végül hogyan fenyegette meg a komiszárt is meg a jegyzőt is a járási katonai biztos, mondván, hogy ők itt azon veszekszenek, hogy ki ne vigyenek el, az autók pedig üresen járnak a faluban. Egy bizonyos: a falu akkori vezetőségében többségben voltak a demokratapártiak. Az is feltételezhető, hogy a járási emberek többsége is demokrata volt, akik a falu régi kommunistáinak az eltávolításával már a jövő alakulásával kapcsolatos belpolitikai harcokat akarták befolyásolni.