Irodalmi Szemle, 1973

1973/4 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (V.)

helyünk, a nemzetisége című rubrika nem volt kitöltve és a foglalkozás rovatban ez állt: munkás. S ezen túl: az említett elnöki dekrétum értelmében a mai naptól kezdve egy évre be vagyunk osztva apámmal a Ceská Lipa-i Járási munkahivatal hatáskörébe, még pontosabban mezőgazdasági munkára Dvűr Zelenka-Zdislavba. A papír szerint még azon a napon Jelentkeznünk kellett a lévai vasútállomáson. Ez formális bejegyzés volt, mert a teherautók már berregő motorral, készen álltak, hogy felrakják rájuk a deportáltak ingóságait. S különben is a nyomtatványokat nem pontosan a mi esetünkre készítették, így nem is fedték pontosan a tényeket. Az akció indoklása: „A Köztársasági elnök 88/1945 Sb. számú dekrétumának felhasználását a cseh kerületekben levő nagy munkaerőhiány indokolja, továbbá a nép élelmezésének fontos és nyilvános érdeke, amely ugyancsak megköveteli, hogy nevezett azon kötelességeinek, amelyek a jelen munkabeosztásból következnek, rendes és lelkiismeretes teljesítésével bebizonyítsa a csehszlovák kormány építési (két éves) tervéhez való igenlő hozzáállását.“ S még egy jegyzet a másik oldalon. A munkára kötelezettekhez kísérőként beosztva: az anyám, öcsém és a nagyanyám. Ennyit mond el ma a hazai paraszt- történelem egyik drámai fejezetéről a megkopott papírdarab, a többit már az emlékezet idézi fel, a gondolat, amely negyed évszázad múltán is őrzi még az események képét és hangulatát. Milyen lehetett ez a hangulat? A megdöbbenés tanácstalansága és légüres tere. A váratlan és kiszámíthatatlan sorscsapás okozta rettenet. Nincs ez ellen fellebbezés? Nincs, mondták... Menni kell? Menni... és a három ember ment tovább, hogy néhány házzal lejjebb újra betérjenek. Mi pedig készüljünk fel az útra. Hogyan? Mit vigyünk magunkkal? Mit csomagoljunk be, mire lesz ott szükség? Utasítás érre vonatkozólag is volt, amiről a másik, erősen megsárgult kétnyelvű papír beszél: szlovák és magyar szövegű, nyomtatott papírlap, száma Cj. 801/1946. így informál:

„1. Melegen kell felöltözni.

2. Mindent becsomagolni (a bútort is) batyuba és csomagokba. Minden csomagra rá kell írni az átcsoportosított nevét és szlovákiai lakhelyét, egy dróttal felerősített fatáblácskára.

3. Evőeszközt (tányért, kanalat stb.) előkészíteni úgy, hogy mindig kéznél legyen.

4. Baromfi és apró állatok részére eleséget vinni.

5. Mindenki vigye magával:

a) a hivatalos végzést,

b) vásárlási könyvet a kijelentő lappal,

c) nyilvántartási igazolványt (zöld vagy sárga),

d) személyi és egyéb okmányait.

6. Az élelmiszerekből magával viheti: személyenként 5 kg lisztet, a többi készletet köteles eladni a Szlovákiai Gabonatársaság erre jogosult bizományosának (Želiezovce).

7. Minden család vihet magával:

a) 6 darab tyúkot,

b) 2 darab libát vagy 4 darab kacsát,

c) 1 darab sertést 60 kg súlyig minden családtag részére,

d) összes birkáit és kecskéit magával viheti.

8. Borjúkat és anyasertést-nem szabad elvinni.

9. Egyéb vagyonát eladhatja vagy őrizetbe adhatja rokonának vagy ismerősének.“

Elment hát a három ember, a papírok pedig ottmaradtak az asztalon a kenyér meg

a só mellett. Készülődnünk kellett volna, de nem készültünk, úgy gondoltuk, majdcsak lesz valahogy. Nem tudtuk, mi lesz velünk, de csomagolni, készülődni sem tudtunk, vártunk. Ha akarnak, rakjanak fel az autóra, ml ugyan semmihez nem nyúlunk. Valahogy az a hír terjedt el a faluban, hogy egyedüli mentség: el kell szökni. Mindent otthagyni, és elszökni. Nem tudom, kitől indulhatott ki ez a hír, de elterjedt, talán a helyi elöljáróság valamelyik tagja mondta ki vagy a csendőröktől származott, az is lehet, hogy a katonáktól, még magyarok is lehettek közöttük; mindenesetre gyorsan elterjedt, és a lelkekben hamar megérett az elhatározás: ha jönnek, elszökünk. Talán nem is jönnek, talán az utolsó pillanatban történik valami, és minden rendbe jön. Mit keresnénk mi Csehországban, mikor ránk itt van szükség, itt a házunk, a földjeink, a temetőben az elődeink. A menekülést megértettük, háborús elkerülhetetlenség volt, a pusztulás lehetősége elől mentünk el, de ezt a mostani helyváltoztatást nem bírtuk felfogni. Nem annyira igazságtalannak, mint inkább fölöslegesnek éreztük. Szótlanul