Irodalmi Szemle, 1973
1973/4 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (V.)
Duba Gyula 3. Jogok nélkül Vége a háborúnak, megmaradtunk, állataink nincsenek, de ép a házunk, a házaink. Valami mégsincsen rendben, de a falu nem tudja pontosan, hogy mi lehet az, ami nincs rendben. A háború befejezésének az évében a község szent tudatlanságában él. Az emberek a határban csatangolnak, begyűjtik a begyűjthetőt — gyümölcsöt, szőlőt, kevés gabonát, halat, vadat, hulladék faanyagot és háborús maradványokat, nézik a vígan burjánzó gyomerdőket a parlagon maradt földeken, és arra gondolnak, hogy a kényszerpihenő talán még használ is a földeknek, meg arra, hogy jövőre talán már többet sikerült bevetni belőlük. A lakosság pálinkát főz búzából, rozsból, a falu az élet törvényei értelmében terjeszkedni akar, a jövőn gondolkodik, de közben hírek nélkül él. Lakói keveset mozdulnak ki belőle, akkor sem mennek messzire, nincs is mivel. Autóbusz nem jár, vonat nincs, ló sincs, de még a kerékpárok is tönkrementek vagy eltűntek. Újság nem jár, rádió nem szól — hol vennénk bele elemet? — ; beszélik, hogy Lévában nem szabad magyarul beszélni, de ezt nehéz összeegyeztetni az első köztársaság idejéből fennmaradt tapasztalatokkal, így az emberek hitték is az érkező híreket, meg nem is. Olyan faluban, ahol a szlovák nemzetiségűek száma elenyésző, és ők is beszélnek magyarul, a nemzetiségi kérdés megmarad a mindennapi gyakorlat reális szintjén. Egy dolog bizonyos volt: szeptemberben nem nyílt iskola a faluban. Nincs rendben valami, érezni lehet, de mi az? Mindenki előtt természetes, hogy a falu hangadói most a szlovák nemzetiségűek, újra Csehszlovákia van, a Horthy korszak alatt a magyarok vezették a falut, most meg ők, ez a világ rendje. Az állam mindig a saját nemzetét támogatja inkább, arra támaszkodik. A mi tájunkon ilyen változásokon nem ütközik meg a parasztember, hozzájuk szokott. Az iskola ügye már komolyabb dolog, de azért az első békés őszön még mindenki úgy hitte, hogy átmeneti intézkedésekről van szó, valami félreértésről, melyet majd tisztáznak és rendeznek; a falu régi törvényei szerint élt, magyarul beszélt, s ha lehet, még jobban önmagába zárkózott, és várt. Évek óta várta a jobb időket, és nem csodálkozott, hogy még mindig várakoznia kell. Türelmesen hitt a sors mindenhatóságában és kivédhetetlenségében, történelme, élete erre tanította. Közben a volt szövetkezeti kocsma is kinyitott. UNRRA konzerveket vehettünk benne, egy szelet csokoládét, limonádé-port, rágógumit, savanyú cukorkát és egyebeket, aztán később vörös színű édespálinkát — ma sem tudom, milyen fajta olcsó likőrt — is árultak benne, a legények már dalolták is a megszokott katonanótákat, éppen úgy, mint azelőtt. S közben forrt, háborgott a világ a falu körül, s az nem tudta. Aztán még azon a télen sok mindenre világosság derült. A legényeket és a fiatal, sőt középkorú férfiakat kötelező munkára vitték Csehországba. Katonának nem sorozták a fiatalokat, munkára vitték őket. A behívottak ellenkezés nélkül mentek, a háború és nélkülözések nevelte fegyelem benne volt a népben. Élte kiszabott sorsát a falu, sokan elmentek, bár nem mindenki, de tavasz végére az előbbiek is visszajöttek; kit elengedtek, ki meg elszökött, a fiatalok számára inkább kaland volt ez a „világjárás“, mint sorscsapás vagy megaláztatás. H. G. legénybarátom visszatérte után sokat mesélt az ottani életmódjukról, német lányok szerelméről, munkájukról, mulatozásaikról, duhajkodásaikról. Népek ismerkedésére és emberi ösztönök meg közösségi kultúrák találkozására és összecsapására adott alkalmat ez a korszak: a racionális és modern vajúdó parasztvilág v
