Irodalmi Szemle, 1973
1973/4 - Batta György: Balczó csillagvilága (riport)
Becsvágy, hiúság űzött? Mozgásigény, játékszeretet sarkallt? Veszélyszeretet ösztönzött? Bizonyára mindegyik tényező közrejátszott, de nem tudom megmondani, melyik mennyire. Feljöttem Pestre, lehettem tizennyolc vagy tizenkilenc éves, amikor az edzőm figyelmeztetett, hogy szakmát kell tanulnom. — Én nem akarok szakmát tanulni, én öttusázni akarok — mondtam. — Dehát mi akarsz lenni tulajdonképpen, édes fiam? — öttusázó akarok lenni. — S mi lesz, ha eltörik a lábad, és nem öttusázhatsz tovább? — Akkor öngyilkos leszek! Megszállott lettem. De nem én indukáltam ezt az állapotot magamban. Valami más. Bizonyára megvolt az oka. Valami, amiről nem tudunk, ami független tőlünk, ami mozgósítja energiánkat. Mindig akkor ment jól a versenyzés, mindig akkor feszültek bennem legjobban az energiák, akkor tudtam eszményien beosztani az erőmet, akkor tudtam az eszemet a legjobban használni a versenyzésre, amikor tisztán éreztem, hogy az akarás mértéke és nagysága nem tőlem függ. Mintha egy sínre állítottak volna, de úgy, hogy szinte felülről szemléltem magam, s láttam, hogy zajlanak egymás után az események. Mintha moziban ülve néztem volna magam, mintha a cselekvést nem is én végeztem volna; igen, most elindulok, futok, erősítenem kellene, így, most gyorsabban haladok. Ilyenkor szinte függetlenedtem magamtól, s mégis sokkal jobban tudtam magamat „kezelni“! De ehhez mindig teljes ellazulás kellett, egy olyan állapot, amelyben fölismertem, hogy nem rajtam múlik, mennyi energia szabadul fel bennem. München előtt korántsem edzettem annyit, mint hatvanhétben és hatvannyolcban. Harmincegyedik éve felé közeledve nehezebben piheni ki magát az ember. Ha meghajtja magát, hamarább letörik. Mint az öreg versenyló, főleg a versenyekre gyűjtögeti az erejét. Nem lehet úgy meghajtani, mint a csikókat. Magyarországon mindenki aranyérmet várt tőlem. Tudtam, most még forróbban szurkolnak, mint hatvannyolcban. Ha győzök, boldogabbak lesznek, mint négy évvel ezelőtt lettek volna; ha kikapok, szomorúbbak lesznek, mint a mexikói ezüst után. Senkit sem akartam elkeseríteni, de világosan láttam, hogy ez a szurkolás tehertétel a számomra. Én úgyis mindent megteszek a jó szereplésért, de végső soron mégsem csak rajtam múlik minden. Azt szerettem volna mondani, ne izguljatok miattam, emberek, ne rágódjatok, nem használtok vele; ha erre is figyelek, ártok magamnak. Jól lovagoltam. Remekül indult a vívás is, és megéreztem, ha így folytatódnak az asszóim, megnyerem az olimpiát. Megcsillant a remény. És ilyenkor, az optimizmus csillámfényében követi el az ember a legnagyobb baklövéseket. Egy versben azt olvastam, hogy a gyermekkor azért szép, mert nem zavarja meg a remény délibábja. így van ez a sportban is: a remény délibábja félrevezeti az embert. Ez történt velem is a páston, jöttek a vereségek. Egyszeriben elillant minden reményem, láttam, hogy ezek után képtelen vagyok olimpiát nyerni, de elhatároztam, hogy ha már kikapok, hát legalább bátran veszítsek. Nem szabad gyáván, szégyenérzettel a lelkemben elhagynom a pástot. Leszámoltam vereségem lehetőségével, és ismét egymás után vittem be a tusokat. Azt csináltam az ellenfelekkel, amit akartam. Mosolyogtam rájuk, megveregettem a hátukat, dumáltam nekik a sisak alól, de nemcsak a győzelmeim, hanem a vereségeim után is. Odamentem hozzájuk, és mondogattam: Jól van, brávó, ügyes fiúk vagytok. Tizenhárom győzelmet értem el, csak kétszer kaptam ki, s ez nagyon jó arány. Az úszás előtt még azt hittem, az a helyes, ha csak a versenyre összpontosítok, ha gondolatban számtalanszor végigúszom a távot, s szinte idegeimet megfeszítve készülök. Ehhez - tartottam magam, állandóan a versenyre gondoltam, ha hozzám szóltak, odébb álltam, a beszélgetés se zavarjon. Valamit próbáltam feszíteni magamban, valamit, amit — mint kiderült — nem lehet. Nagyon rosszul úsztam, hat másodperccel maradtam a remélt idő alatt. Világosan, tisztán, félreérthetetlenül érett meg bennem a gondolat: számomra kimondottan rossz módszer a verseny előtti feszítés. Ettől a fel
