Irodalmi Szemle, 1973
1973/4 - Batta György: Balczó csillagvilága (riport)
ismeréstől olyan felszabadultság uralkodott el rajtam, hogy ki se tudom fejezni. Ez a nagyszerű érzés egész másnapig tartott, a futás közben is fűtött, s valószínűleg ez szabadította fel azokat a plusz-energiákat, amelyeket azelőtt a félelem kötött le. Nagyon jól éreztem magam, néztem az embereket, a versenyzőket, tudtam, hogy amit megtehetek, azt megteszem, többet nem tudok nyújtani, a bőrömből nem bújhatok ki. Ne féljl Ez az elcsépelt, sokszor figyelembe se vett mondás talán az emberiség legértékesebb kincse. Aki nem fél, az szabad, s bátorsága a haláltól való nem-félésre is kiterjedhet. Ogy látszik azonban, előzőleg sok mindent le kell perzselnie az emberben a kínoknak és szenvedéseknek, hogy a félelem elfáradhasson benne, s eldobhassa azt magától. Egy idő után a szervezet is immunissá válik, mert a félelemből is csupán egy bizonyos mennyiséget bírunk el, ugyanúgy, mint a boldogságból. Amikor az ember azt mondja: most már nem érdekel, nem félek, akkor kezd igazán jól menni minden. Ahogy most visszagondolok, egész pályafutásom legszebb élménye az volt, hogy meg tudtam szabadulni a saját félelmeimtől. A szabadulás, az volt az igazán nagy érzés. Mert boldog lehet az ügyetlen, a csúnya, a feledékeny, de sohasem lehet boldog a gyáva. Ha az ember nem fél, tulajdonképpen boldog is.“ Az öttusa olyan, akár az emberi kéz: öt ujja külön-külön is használható, de ha egy hiányzik, kiderül, mennyire más az egész. „A legtöbb örömet a futás adja. Azért, mert vele ér véget a verseny, s már mindegy, hogyan sikerült, a fő az, hogy vége van a feszültségnek. Ez az érzés különösen akkor megy élményszámba, ha győzelem kötődik hozzá. A lovaglás szép dolog, de inkább szórakozás, sohasem vettem edzésnek, megterhelésnek. A vívás nem egészen az én területem; ráadásul számos lélektani tényező befolyásolja az eredményességet. Ugyanez mondható el a pisztolylövésről is, a siker vagy a kudarc itt is pszichológiai gyökerű, a lelki állapot sokszor talán száz százalékban is közrejátszik benne. A futást és az úszást nem befolyásolja annyira a lámpaláz.“ A müncheni olimpián az volt a legfényesebb pillanatom, amikor Balczó András nyakába akasztották az aranyérmet. Olyan volt ott, a meggypiros melegítőben, mint egy pici napocska, szórta a fényét, tündökölt. Nem egészen tipikus eset, amikor az arra legérdemesebb nyeri el méltó jutalmátf „Furcsa dolog, amit mondok, de igaz. Amikor Földi Imrét láttam az olimpiai dobogón, s felcsendült a magyar himnusz, meghatódtam, szinte átfutott rajtam valami, mint általában himnuszunk hallgatásakor, s az olimpia atmoszférája még inkább fokozta ezt az érzést. Amikor viszont nekem játszották, a legkisebb meghatódottságot sem éreztem. Álltam a dobogón. Nyertem, nyertem, ismételgettem. Nagyon kellemes, megnyugtató érzés árasztott el, de semmi más. Müncheni szereplésemnek egyetlen kellemetlen eshetősége volt: ha nem győzök. Azzal, hogy aranyat nyertem, mindez elhárult. Boldogság? Említettem, hogy az ember boldogságkapacitása nem végtelen, abból is csak egy bizonyos mennyiséget tud felvenni, akár a fájdalomból. Jól éreztem magam. Kellemesen. Ennyi volt.“ Az öttusa svéd sportág, katonatisztek hozták létre, hogy játékos eszközökkel afféle modern futárt teremtsenek. A katona először lóháton nyargal, majd lepattan a nyeregből, és megvív ellenfelével; előrántja a pisztolyát is; a vizen úszva jut át, hogy aztán futva vigye a célig az üzenetet. Egy háborúk nélküli világban lesz igazán tündéri ez a sportág: letűnt századok eleven, élő, lüktető emléke lesz, nem olyan, mint a szerelmesek könyvekbe préselt virága. Minden idők legnagyobb öttusázója, a király, akit egész planétánkon tisztelnek és csodálnak, harmincötödik éve felé ring az idő sajkáján. Versenyez-e még? „Nem tudom. Lehet, hogy tavasszal, amikor kimegyek a fénybe, s teleszívom magamat friss levegővel, a régi emlékek majd nosztalgiát ébresztenek bennem, s én visszavágyom az öttusához, kívánni fogom a felkészülés ízeit. Ha ilyen vágy ébred majd bennem, miért ne engednék neki?"