Irodalmi Szemle, 1973
1973/4 - Batta György: Balczó csillagvilága (riport)
len, általunk nem irányítható erők is hatalmas szerepet játszanak életünkben, versenyeinken. Egész pályafutásom a saját gyávaságommal való küzdelem volt. A sportban másodpercekkel, lőtt körökkel, tusokkal remekül kimutatható, mi történik akkor, ha az ember fél. Szerencsés vagyok, hogy öttusázhatok, s mindezt felismerhettem. Bizonyára mások is rájöttek erre, de a jelentőségét talán nem érzik olyan fontosnak, mint én, aki életem tizenhat esztendejét töltöttem azzal, hogy a saját gyávaságommal birkózzam, mint valami hétfejű sárkánnyal.“ Egyszer hozzáfogtam, hogy fölfedezzem egy tízsoros versem csillagvilágát. Hol erednek, milyen mélységekből buzognak elő a hasonlatok? Mi izzítja a képek fénycsöveit? Miért kezdtem a költeményt éppen azzal a szóval és nem mással? Ahány vers, annyi verstan. Ha fölfedeztük az embert, fölfedeztük a verset is. Miért építettem a rövidke versbe éppen azokat a képelemeket? Válaszoljunk kérdéssel: Miért olyan alakú a kezem, amilyen? Miért ér véget gömbölyűre csiszoltan egy-egy ujjam? Miért domború a mellkasom? Negyedkönyvnyit írtam a gondolatok látható vagy föltételezett lángocskáiról, azokról az apró tűzfejekről, amelyek végül a kész, porcelánmód kiégetett képet eredményezték, de magyarázatot nem találtam. Mi a vers? Saját Etnánkból kifolyó láva, amelyhez csak annyi közünk, hogy belőlünk sistergett ki? Hol a tudatos és tudatalatti határsávja? Milyen a két fogalom keveredési aránya? Nem tudom. Nem tudom, mint ahogyan azt se, miért olyan alakú a kezem, amilyen, miért ér véget gömbölyűre csiszoltan egy-egy ujjam, miért domborodik a mellkasom? Ezek után hallgassuk Balczőt: „Honnan merítem az erőt a versenyzéshez? Ahhoz a futáshoz, amellyel az aranyérmet megszereztem? Miért mozgósulnak bennem az energiák? Mitől az akarás? Mi ösztönöz? Nem tudok válaszolni. Nem tudom, mi ösztönöz. Egyes összetevőkről van tudomásom, de nem sokat ismerek belőlük. Elmondom Inkább versenyzésem, pályafutásom történetét, amely szorosan hozzátartozik a témához, s talán magyarázatként is elfogadható. Tizenöt éves koromban úsztam egy esztendeig. Keveset, ráadásul fizikailag is gyenge voltam, nem nagyon ment a dolog. Amikor nem volt lehetőségem úszni, atletizálni kezdtem. Ez sikeresebben ment, a fürdőzést viszont jobban szerettem. Ezenkívül — a két előző sportágtól teljesen függetlenül — lovagoltam (egyik barátom vitt el). Nem tudtam választani a három szám közül, s ekkor tanácsolták, tanuljak meg vívni és lőni, s nem kell lemondanom egyikről sem. A pisztolylövéshez volt érzékem, ez rögtön kiderült, de a víváshoz kimondottan antitalentum voltam. Rengeteget küszködtem, amíg valamicskét előbbre jutottam. Talán tízehét éves lehettem, amikor azon kaptam magam, hogy az öttusán kívül nem érdekel semmi más. Miért? Nem tudom rekonstruálni. Az emberben kialakul a nagy akarás. Vágyik valamire. Miért? Nem tudná megmondani. Miért a szőke nőre és nem a barnára? S a vágy nagysága meghatározza az akarás nagyságát. Az utóbbiról általában azt állítják, hogy azt az embernek önmagában kell indukálnia. Akarj — biztatják egymást az emberek. Ha viszont valaki nem olyan alkat, hogy meglegyenek benne a föltételek az akaráshoz, hiába próbálkozik. Akarok akarni? Már a kérdés is csupa ellentmondás. Olyan képtelenség, mint egy lavórba állva saját magunkat fölemelni. Tizenhét esztendős voltam, amikor rájöttem, hogy öttusázni szeretnék. Se mérnök, se torna- vagy énektanár nem leszek, Pestre akarok kerülni, hogy elhelyezkedhessem a csepeli gyárban, s a munkám mellett öttusázhassak. Miért űzött a vágy ennyire az öttusa után? Ki akartam emelkedni a többiek közül? Tetszeni akartam egy lánynak? Vagy több lánynak? Az anyagi jólét reménye vonzott?
