Irodalmi Szemle, 1973
1973/4 - Gál Sándor: A tenger egy hulláma (novella)
Gál Sándor a tenger etjy hulláma Reggel Miróval lementünk Umagba, ahol a sziklás tengerpart a nyílt tenger hullámaiba ütközik. Ügy terveztük, hogy az egész napot ott töltjük, de délre elromlott az idő, s a tenger háborogni kezdett. Jobbnak láttuk hát, ha szedjük a sátorfánkat, s nyugalmasabb tájak felé igyekeztünk. A szecsovljéi sőpárlóknál megálltunk. Nem azért, mintha a sólepárlás különösebben érdékelt volna bennünket, hanem főleg azért, mert a sópárlók közvetlen közelében volt egy csendes kocsma, ahol kitűnő vörös bort mértek. Bementünk a kocsmába, és kértünk kétszer két deci vörös bort. Ittunk és cigarettáztunk. Miró enyhén szidta az időjárást, mert tönkretette a kirándulásunkat, én pedig igyekeztem vigasztalni őt. — Semmi baj — mondtam neki —, van még néhány nyavalyás napunk, mindent bepótolhatunk. — Az biztos, hogy mindent bepótolhatunk — mondta és felállt. A söntéshez ment, megtöltette az üres poharakat, s visszaült a helyére. Miró már túl volt a negyvenen, de a haja olyan dús és fekete, hogy minden húszéves fickó megirigyelhette volna. — Öregem — mondta —, téged csal az a nő. — Tudom — mondtam —, minden nő megteszi. Az egyik korábban, a másik később. De mindegyik megteszi. A nők már ilyenek. — Nem értem, mi az ördögnek cipeled magaddal, ha tudod, hogy megcsal. — Én se értem — mondtam. — Van egy bicskám, eltörött a pengéje, s mégsem tudom eldobni. Mindig a zsebemben hordom. Talán így vagyok vele is. Miró Ivott és hallgatott. — Érdekes — mondta 'később —, én meg egy puskával vagyok így. Nem ér semmit, mert elveszett a závárja. S én se tudom eldobni. De a puska az megint más. Én azzal a mordállyal végigverekedtem az egész felkelést. Te is így lehetsz a bicskáddal. De azért a nő az más. Én legalábbis azt hiszem. — Ez egy és ugyanaz. — Lehet — mondta Miró —, de nem vagyok benne biztos. Én a te helyedben kiraknám a szűrét. Megittuk a bort, fizettünk, és kicammogtunk az ég alá, amely esőt ígért, de nem adott. Csak felhőket gomolygatott a tenger felől, hibbant céltalansággal. Beültünk az autóba, s elindultunk egy másik kocsmát keresni. Közben eszembe jutott, hogy már évek óta szerettem volna kihajózni a nyílt tengerre, mert már megelégeltem az öblök mocskát és hordalékát. — Te, Miró — mondtam neki —, szeretnék kihajőzni a nyílt tengerre. — Hülyébb dolgot nem tudsz kitalálni? — Nem — mondtam —, s nem is akarok. De meg kell értened, a tengerreszállás nálam olyan, mint a nemi ösztön. Kell, hogy beteljesedjék. Miró hallgatott, nézte az elénk suhanó utat, s az első utunkba eső kocsma előtt megállt.
