Irodalmi Szemle, 1973

1973/4 - Gál Sándor: A tenger egy hulláma (novella)

— Rendben van — mondta —, elintézem a tengert.

Bementünk a kocsmába, s újra megittunk kétszer két deci vörös bort.

— Hát ide figyelj — mondta Miró —, van nekem egy barátom, egy halászhajő kapitánya. Együtt verekedtünk negyvenháromban meg negyvennégyben. Ha tényleg ki akarsz hajózni, velük elmehetsz. Ezt elintézem.

— Rendben — mondtam, s aznap a tengerről többet nem esett szó.

Feküdtem a tengerparton, fejem testemtől leválva egy fügefa árnyékában hevert, mellette kétliteres üvegben vörös bor volt, mert valahogy itt a tengerparton rákaptam a vörös borra, meg olcsó is volt, valami öt új dinár két liter. Odébb egy csapat apró kölyök hancúrozott, még odébb elsőligás focisták tartottak könnyű edzést, pöckölgették a labdát. Kedvem lett volna közéjük állni (rúgni párat), de túl sokat úsztam, a torkom megtelt a tenger keserű ízével, s hogy el bírjam viselni a belém költözött mocskot, kibontottam ezt a kétliteres üveget, hogy kilúgozzam magamból a lerakódni készülő keserűséget. Ezért nem álltam be a fiúk közé (passzolhatni). Féltem, hogy néha a labda mellé találok rúgni, s nem akartam, hogy nevetségessé váljak, sem azt, hogy kontárnak nézzenek. Ezért inkább csak feküdtem, s néztem a pöttyös labdát, ahogy fel-felszáll az ég és a tenger hihetetlen kékségébe. Csak feküdtem, és nem jutott eszembe semmi. Néha kortyoltam az üvegből, s hevertem. Az idő kiszökött az érzékeimből. Ahogy így heverek, látom ám, hogy jön Miró. Egyenest felém.

— Kész az üzlet — mondta köszönés helyett. — Estére kihajózhatsz.

— Remek fickó vagy, Miró — mondtam neki, s odatartottam az üveget, hogy húzzon belőle egyet. Meg is húzta tisztességesen.

— Hatra gyere a Tartiniba, összehozlak a kapitánnyal.

— Jó — mondtam.

— Ez minden — mondta Miró. — Viszlát hatkor.

— Viszlát.

Pár lépés után visszafordult.

— Többet ne Igyál, a tenger nem fürdőmedence. Érted?

— Hogy az ördögbe ne érteném .. .

— Hát azért. És pontos légy.

— Pontos leszek.

Pontos leszek, ismételtem magamban az előbbi mondatot, s figyeltem, hogyan gurul vissza fejem a fügefa árnyékába.

Délután aludtam egy jót, s így tiszta fejjel indultam le a városba, hogy találkozzak Miróval meg a kapitánnyal. A szél erősen fújt a tengerről, jóleső hűvösséget és sós ízeket hozva ide fel a Bernardino-dombra, ahol — Miró szerint — a világ legszebb temetője található. Egyszer elcipelt ide, s azt mondta: „Öregem, ez az egyetlen temető a világon, ahol a hullák nem rohadnak el. Itt a hullákat felszippantja a nap. Ha elérkezik az idő, feljövök, lefekszem egy szép, lapos kőre, és eltűnök a világból, mintha soha itt se lettem volna.“

Könnyű ilyeneket mondani, gondoltam, ahogy ballagtam lefelé a várfal melletti lépcsőkön, könnyű ilyeneket mondani, csak ott a bökkenő, hogy az ember ilyen könnyen nem szabadulhat meg a világtól. A világ keményen tart bennünket, vár tőlünk valami értelmes cselekedetet, egy mozdulatot, amely két követ egymáshoz illeszt, amivel valamit kioldunk vagy összekötünk. Nem olyan egyszerű ez, mondanám most Mirónak, ha itt volna mellettem, nem lehet csak úgy felszívódni a nap sugaraiban, nem lehet eltűnni nyomtalanul. Valami ideköt, téged egy závár nélküli puska, engem egy törött pengéjű bicska ... Jelképek, tények, mozdulatok, ellenségek, barátok ... S az ember azért született erre a világra, hogy valamit elvégezzen; valami nagyon fontosat, amit rajta kívül senki más nem végezhet el, s ha valaki úgy tűnik el, hogy semmit se hagy maga után, akkor az, amit nem végzett el, mindenkinek hiányzik.

Miró már várt. A Tartini kávéház teraszán ült, előtte a pohár állt az asztalon. Nézte a tengert. Köszönés nélkül ültem mellé, s én Is megnéztem a tengert. Dühös volt, tarajos hullámokat csapott a parti kövekhez, s a ködfinom sós permet időnként elborította a kávéház teraszát is.

— Ott a hajód — mutatott a kikötő felé.