Irodalmi Szemle, 1973
1973/4 - Alfred Andersch: Kislányom (novella)
távozásban, csak az ajkak mozogtak még. Wenger maga sem tudja, mit kezdjen velük. Mit is mondott? „Nem lehet mindig együtt maradni!“ Helyes! De igazán szükséges, hogy itt hagyja a lányát ebben az idegen városban? Oly távol az otthontól, abban a ronda, barnára mázolt szobában? Egy láb nélküli asszony őrizete alatt? Képtelenség! Érezte Thérése didergését, megtalálta a kivezető utat ebből az ezüstös, fekete útvesztőből, és a Broad Streeten megállított egy taxit. Thérése megkérte, csókolja meg helyette az anyját és fivérét, s még mielőtt ő maga a kocsiba szállt volna, megcsókolták egymást. Amíg a taxi megfordult, még látta a lányt az intézet kapuja előtt. Egy napot töltött Londonban, járta az utcákat, figyelte a kirakatokat, az embereket. Két órát töltött egy könyvesboltban, néhány könyvet vásárolt, ötkor felhívta az intézetet, és Thérése-t kérte. — Halló — hallotta a lányát. — Miss Wenger? — érdeklődött. — Daddy! — Nyilvánvaló volt, hogy nagyon örül. — Nos, hogy tetszik? — Csodás — lelkesedett Thérése. Összefüggéstelen adatok egész sorát hadarta a telefonba. Érezhető volt, hogy az új benyomások teljesen lefoglalták. Igazán fölösleges volt aggódnom, gondolta Wenger. — Mivel foglalkoztál éppen, amikor hívtalak? — Azt a Bob Dylan-lemezt hallgattuk Pattéi, a „John Wesely Harding“-ot. Pat lefordítja nekem a szövegét. Nagyszerű lemez! Minden a legnagyobb rendben volt. Hosszan elbeszélgettek. Miután elbúcsúztak, Wenger várta, hogy Thérése letegye a kagylót, mielőtt ő tenné le. A lány nem szakította meg rögtön az összeköttetést, az apa hallotta még Thérése lélegzetvételét, mire kezével befedte a mikrofont, nehogy Thérése az övét hallja. Végre letette a kagylót, lefeküdt és a hotelszoba mennyezetére meredt, ahol semmit sem látott. Semmit az égvilágon. A szálloda éttermében elfogyasztott vacsorája után Wenger elhatározta, hogy elmegy egy Oxford Street-i moziba, ahol James Joyce Ulyssesét játsszák. A filmet a Timesben jelölte ki magának két nappal ezelőtt, még a vonatban. Bár semmi kedve sem volt kimozdulni, mégis erőt vett magán. Utóvégre mégsem fecsérelhet el egy londoni estét a szálloda recepciójában. A taxiban azon elmélkedett, hogy ezt a Joyce-könyvet húsz éve olvasta, eleinte undorral, amíg bizonyos idő múlva rá nem jött, hogy emlékezetében a regény egyre pompásabbnak tetszik. Ha később alkalomadtán kezébe vette a könyvet, hogy megfejtse e hatás paradox rejtélyét, a fellapozott oldalakat nézve mindig tanácstalan maradt; a hűvös, újra és újra cinizmusba csúszó mondatok mintha összefüggésben sem volnának a hangulattal, amelyet őbenne előidéztek, a sötét, az éjszaka, a szél és a mélabú hangulatával. Sajátságos, hogy nyilván a film rendezőjét is hasonló érzések uralták, hisz teljes egészében sötét, komor művet alkotott. Természetesen botor ötlet volt ezt a regényt filmre vinni; nem lett más belőle, mint élesen vágott, sötét jelenetek sora, amely végül Molly Bloom nagy monológjába torkollt. Molly Bloom megtestesítője nagyjából megfelelt annak az elképzelésnek, ahogy Wenger emlékezetében élt. Minél hosszabb ideig beszélt ez a nő, a vásznon a kép annál inkább zsugorodott, egyetlen testté, ággyá vagy éjszakává. Dolgokká, amelyekből nagy, trágár szavak önmlöttek az Oxford Street-i moziterembe, ahol kétezer ember ült, és alig lélegzett, érezve a szavak tömör súlyát. Wenger doktort hirtelen megszállta a félelem. Nem hallgatott már a szavakra, csak a kép sötét, mozgó alkatrészeit látta, s azok az éjszakára emlékeztették, a tegnapra, Oxfordra, a Queen’s Lane mélységeire, az All Souls ezüstös árnyékudvarára a telihold alatt. Hirtelen látomása támadt: Thérése-t a szellemek világába taszította, kőbálványok, gólemek, fehér asszonyok, vámpírok és frankensteinok martalékául. Felugrott, kitolakodott a széksorból. Vissza kell hozni Thérése-t. Nem tudott megnyugodni sem a nagy, csillogó, járókelőktől hemzsegő Oxford Streeten, sem azokban a csendes mellékutcákban, amerre útban a szálloda felé, menekült. Egyszer megállt egy kirakat előtt, amelynek lámpái már nem égtek. Saját tükör
