Irodalmi Szemle, 1973

1973/4 - Alfred Andersch: Kislányom (novella)

Nézegették az italt.

— Az angolok tejjel isszák a teát — jegyezte meg Wenger.

— Egyébként az ebédünk igazán príma volt — mesélte hirtelen Thérése. — Borjúsült burgonyapürével és salátával, utána puding.

— Ne mondd — szólt Wenger —, hát erről már beszámolhattál volna!

— Olyan fontos? — legyintett Thérése.

Apja a megjegyzést, de azt is, ahogy elhangzott is, koravénnek érezte.

— Hát ha az intézet nem is olyan, amilyennek képzeltük — mondta Wenger —, mégis, azt hiszem, kellemesnek fogod találni, olyan tipikus angolosan kedélyesnek.

Körülnézett a lokálban. Asztalokon és székeken kívül semmi sem volt benne. A meztelen falak fölött éles, világosszürke fényű neonok vakítottak. Inkább a Mitre-be mentem volna Thérése-zel, gondolta, ott tisztességes teát ihattunk volna. Amikor újra a lányára nézett, könnyeket látott a szemében.

— De kicsikém — vigaszalta —, hiszen karácsonyra ismét velünk leszel!

Teljesen gyámoltalannak érezte magát. Persze, a helyiség is lehetetlenül ronda volt. Thérése hüvelyk- és mutatóujjával a szeme sarkába nyúlt, ami nála jellegzetes volt, ha hirtelen feltörő zokogását igyekezett elfojtani. Ez a gesztus is kifejezte, mennyire felnőtt már. Amikor a kezét visszahúzta, teljesen nyugodt volt.

— Igen, persze, a szünidőben mindig hazajövök majd, Oxfordból is, Zürichből is.

Erre aztán tényleg nem volt mit mondania. Meg akarta ugyan jegyezni, hogy ha

majd Zürichben tanul, a hét végére is hazajöhet, hiszen Zürichtől Davosig az út gyorsvonaton csak három óra, és húsvét után már Zürichben Is lesz, de minderről nem beszélt, helyette minden kertelés nélkül bökte ki azt, ami vigasztalási szándéka közben keserítette el:

— Nem lehet örökre együtt maradni!

Megdöbbenéssel érezte, hogy most ő az, akinek kibuggyannak a könnyei. Pánikba esett. Te jó isten, gondolta, ha most nem történik valami csoda, mindjárt elbőgöm magam. Hiszen ez őrültség, gyerekkorom óta nem sírtam, remélem, Thérése semmit se vesz észre... Keze-lába megmerevedett, egész teste görcsös erőfeszítéssel igyekezett leküzdeni kitörni készülő zokogását: a hisztérikus jelenetet egy nyilvános helyiségben, méghozzá angol helyiségben. Végre sikerült elfordítani a fejét.

— Apám — hallotta Thérése-t, — hiszen nem úgy gondoltam.

Kitekintett a Cornmarket Street házai közt gomolygó szürkületbe, de jó időbe került, amíg látni tudta az épületek sötét, kékesszürke árnyalatát. Mire annyira összeszedte magát, hogy újra a lánya felé nézhetett, már határozott is:

— Jő, rendben van — mondta —, ha úgy kívánod, holnap hazaviszlek.

Thérése nem mondott semmit, csak alig láthatóan ingatta a fejét. Aztán fölállt, kiment; mire visszajött, a szeme valamivel halványabban volt árnyékolva, s a szemhéja sem volt már olyan kék, mint kora délután.

Vacsorájuk a Mitre éttermében békés harmóniában folyt, mintha a Wenger família egy szünidei kirándulásán lettek volna. A szálloda kis éttermének valamennyi asztalánál családtagok fogyasztották búcsúvacsorájukat, diákok ültek hozzátartozóik körében, akikkel Oxfordba jöttek.

Wenger elmesélte Thérése-nek, amit Mrs. Eldonnal kapcsolatban Dr. Gooch-tól hallott, de nem tapasztalhatta, hogy a „légitámadás“ lényege különösebben érintette volna lányt. Mintha csak arról beszélt volna, hogy az igazgatónőt egy teherautó tette nyomorékká.

Tényleg kár, hogy nem maradhatok még egy napig, gondolta az orvos. Megmutattam volna neki még egyet-mást Oxfordban. Repülőjegyét ugyan csak holnapután reggelre váltotta meg Zürich-Klotenig, de Thérése-nek már a calais-i vonatban említette, hogy Londonban lesz még egy-két elintézni való dolga. A lánya is megérti, hogy utazásuk már eddig is elég időt vett igénybe.

Egy félóráig rótták még együtt az éjjeli város utcáit, amelyek árnyékokkal voltak tele. Thérése az apja karjába kapaszkodott. A St. Peter templom és a Queen’s College magas falai alatt a sötétség hatalmas tömbjei magasodtak az utcai lámpák között. Hirtelen mint óriás kísértet jelent meg a telihold. Történelem és történetek vették körül őket. Megszámlálhatatlan hang megszámlálhatatlan legendát mesélt némán, örök