Irodalmi Szemle, 1973

1973/4 - Alfred Andersch: Kislányom (novella)

— Azt hiszem, fölösleges, hogy többet is megmutassak neked — jegyezte meg Wenger —, ez most már ifjabb Sullivan dolga lesz, amennyiben állja a szavát.

Thérése arca mintha felélénkült volna. Enyhén megszorította apja karját, amint három sétáló néger diák közeledett feléjük.

Wengernek hirtelen mentő gondolata támadt. A sok ósdi épület helyett inkább a folyó menti réteket mutatja meg a lányának. Megtalálta a kijáratot Christ Church Meadow felé, s a végtelen őszi égbolt alatt a Themzéhez bandukoltak. A folyó zöldesszürke vizén az egyetemi csónakok úgy hatottak, mintha sohasem használták volna őket. Itt teljesen maguk voltak. Thérése megállt, s a rétek túloldalán fekvő város körvonalait figyelte. Ölomszürke papírmakettnak látszott.

— Szép ez itt — mondta. — Gyakran eljövök ide festeni, vagy talán csak olvasni.

Világos esőkabátot viselt a zöld ruhája fölött, sötét haját barna selyemszalaggal

fogta össze. Arca, mint mindig, most is sápadt volt, de az októberi fák árnyékában annyira eleven, hogy Wenger szinte látta, milyen lesz majd ez a gyerek néhány év múlva, ha asszony lesz. Még gondolni is szörnyűség rá — jutott eszébe —, hogy Thérése ne létezne, ha annak idején valóban lemondtak volna róla. Thérése ugyanis apja és anyja egy különös válságos időszakában kezdett életjelt adni magáról. Madeleine egy évvel korábban súlyos beteg volt, akkoriban még csak nyomorgó segédorvosok mindketten; egy újabb terhesség csakugyan a végső volt, amit kívánhattak maguknak. Maga kérte a feleségét, egyezzen bele a műtétbe, s a felesége engedett is a kérésének. A sebésznek azonban, aki szívesen segített volna rajtuk, hirtelen el kellett utaznia, s a távolléte alatt Madeleine meggondolta a dolgot. Ez volt Thérése születésének története, és most, tizenhat év után itt csavarog vele a Cherwell folyőcska partján, annak mélyre csüngő fűzlombjai alatt.

A part menti úton a Magdalen College-ot maguk mögött hagyva értek be újra a városba. Thérése megcsodálta a harangtornyot. Szőrakozottnak látszott, amikor a „High“-on végigmentek, de egy kirakat előtt megállt, hogy gyönyörködjék az ott látható, különféle oxfordi intézetek színeiben pompázó sálakban. Egy divatbolt előtt a vitrinben fekvő egyik ruha láttán szinte önkívületbe esett.

— Daddy ... — kiáltott föl.

Nagy figyelemmel nézte a ruhát, majd megszólalt:

— Csak hét fontba kerül, megvehetem?

— Megbolondultál? — Wenger nem nyilvánított véleményt a ruháról, és nem nevezte úgy, ahogy szerette volna: pop-tarka minirongynak. Csak annyit mondott: — Tíz font zsebpénzt kaptál tőlem. Ha ezt a ruhát megveszed, három fontod marad egész hónapra.

— Egész biztos kijövök belőle!

Wenger meg volt győződve, hogy erre a lánya képtelen lesz. Thérése egyáltalán nem volt takarékos, hasonlóképpen az anyja sem. A családfő ezt nem kifogásolta, nem szerette ugyanis a kuporgatő asszonyokat. Szerinte egy nő tudjon pénzt kiadni, ha nem is annyira, hogy tönkremenjünk bele, de mindenesetre úgy, hogy egy pillanatra se támadjon az a gondolatunk: olcsó nővel élünk.

Persze azért hülyeség, ha Thérése már oxfordi tartózkodásának első napján ruhát akar venni magának. Utóvégre vannak bizonyos alapelvek, viselkedési szabályok, amelyek alapján például a Baseltól Calais-ig váltott vasúti jegyhez nem hálókocsit, hanem csak fekvöpados kocsit váltottunk magunknak. Csodálkozott tehát magán, mert egy pillanatig mégis habozott, hogy ne ajándékozza-e meg a lányát azzal a ruhával. Mert egy pillanatra — amelyet később annyira világosnak deklarált — eszébe jutott, hogy a lányát éppen ma illeti meg tőle ez a ruha, mint ajándék. De ez a pillanat is elmúlt. Thérése higgadtan viselkedett, nem siránkozott, még lemondását sem nyilvánította, csupán unatkozó pillantásokkal tekingetett az áruházak immár teljes fényben úszó termeibe, amerre elhaladtak.

Ideje volt, hogy megigyanak egy teát. A lokál, ahova beléptek, bevásárlásukkal végzett asszonyokkal volt tele, s bár az egyetemi előadások még el sem kezdődtek, diákokkal is. Wenger a legszívesebben azonnal el is ment volna, de találtak még két helyet. Asztalok és vendégek közé beszorítva alig mozoghattak. Miután Wenger teát rendelt, a pincérlány nagy, vastag falú csészékbe minden további kérdezés nélkül teát és tejet öntött eléjük.