Irodalmi Szemle, 1973

1973/4 - Alfred Andersch: Kislányom (novella)

több fekete és színes ceruzát helyezett, mellette a bádogdoboza, amelyben már otthon is a festéktubusait tartotta. A számtalan diáknemzedék által lekoptatott asztalt űj rajztömb borította. A falra Thérése egy celofánszalag segítségével szülei és bátyja fényképét rögzítette. Wenger nézte a képet, maga, a felesége és Üli volt rajta. A felvételt Thérése egy Parsenn-vándorlás alatt készítette, pihenés közben, míg egy fa alatt ültek és beszélgettek.

— Gondom lesz majd rá — jegyezte' meg —, hogy UH is a lehető leggyakrabban írjon neked.

Észrevette azt is, hogy lánya a kis kagylókból fűzött láncot ágya egyik oszlopára akasztotta.

Újra rosszallóan regisztrálta a barna falakat, és gondolatban gyorsan kiszámította az iskola hozzávetőleges bevételeit és kiadásait; úgy találta, hogy bizony az intézet barátságosabb színeket is megengedhetne magának, akár gyakoribb festések árán is.

Egy könyvekkel, képekkel és porcelánnal telerakott szobában kellett még egy ideig várakozniuk. Az ablakon át keskeny kertbe láttak, ahol gondosan karókra fűzött dáliák pompáztak. Az igazgatónőt tolószéken gurították be; Wenger legnagyobb megdöbbenésére nem volt lába. A két láb helyén gyapjútakaró feküdt. Biztosan valami súlyos baleset érte — gondolta Wenger. Orvos lévén, könnyen megítélhette, mennyit szenvedhet — például vérkeringési zavarok miatt — ez a nő, mióta mindkét lábát teljesen amputálták. Mrs. Eldon büszke, sápadt arcú hölgy volt, magasra tűzött hajviselettel. Svájcot természetesen ismerte és becsülte; majd gondja lesz Thérése-re, akivel kis ideig hűvös kedvességgel franciául csevegett, majd Wengerókhez fordulva érdeklődött, van-e valami elintéznivalója itt, az oxfordi egyetemen.

Akad néhány ismerősöm az orvosi tanszéken — válaszolt az orvos. Hozzá akarta fűzni, hogy ez alkalommal nincs szándékában felkeresni őket, de erről nem beszélt, csupán néhány nevet említett.

— Ű, doktor Goochot jól ismerem — szólt Mrs. Eldon. Wenger föltette magában, hogy majd a szállodából fölhívja Dr. Goochot, aki bizonyára tud egyet-mást Mrs. Eldonról.

— Kissé ijesztő benyomást kelt az a hölgy — jegyezte meg, amikor vacsora előtt végre sikerült elérnie kollégáját. Az angol „strange“ (különös, idegen) kifejezést használta, érezve, hogy ez a szó nem olyan erős, mint az „ijesztő“ a saját anyanyelvén.

Gooch azonban még tovább ment, amikor megjegyezte, hogy az ember Mrs. Eldon társaságában „uneasy“, azaz kellemetlenül érzi magát. Rövidebb szünet után végül megadta a magyarázatot: a németeknek egy londoni légitámadása folytán vesztette el a lábát. Wenger utólag sajnálta, hogy e tények ismerete nélkül került össze az igazgatónővel. Udvariasan mosolygott, amikor Mrs. Eldon kifejtette, hogy intézete állandó kapcsolatot tart fenn az egyetemmel.

De amikor teával akarta megkínálni, Wenger helyesebbnek látta, hogy elbúcsúzzon, mire az Igazgatónő csengetett, hogy kigördíttesse magát. így aztán Wenger és Thérése egy darabig egyedül maradhattak a szobában. Némán meredtek a kerti dáliákra és az őket körülvevő porcelántárgyakra.

Tehát az bántja a hölgyet, gondolta Wenger, mialatt a buszmegálló felé tartottak, hogy az ő intézete, nem tudni, milyen okból, nem egyetemi college. St. Sidwell Hall tehát sohasem érhette el az igazi „college-státuszt“, s így csak amolyan előkészítő tanintézet maradhatott. Ezt a nézetét azonban Thérése-zel nem közölte. Csak annyit mondott:

— Fantasztikus teljesítmény ilyen állapoban vezetni egy isikolát.

Thérése csupán biccentett, ő pedig látni vélte, hogy lánya a láb nélküli nőre gondolva csak a vállát vonogatja. Különös, gondolta, ha Mrs. Eldon láttán valakinek a részvéten kívül más is eszébe jutna.

A Carfax téren szálltak ki. Délután négykor tele voltak az itt kereszteződő utcák. Wengernek eszébe jutott, hogy Thérése tulajdonképpen csak most érkezett Oxfordba. Végigsétált vele a St. Aldates utcán, és bevezette a Christ Church College belső udvarába. Ezüstszürkén, vaskosan álltak a gótikus épületek a nagy üres téren.