Irodalmi Szemle, 1973

1973/4 - Alfred Andersch: Kislányom (novella)

— Indulatos volt és nagyon beteg — folytatta. — Azt hiszem, téged nagyon szeretett volna. Három fia volt, lánya egy sem. Mielőtt meghalt, nagyon szegények voltunk — mesélte —, borzasztó szegények, el sem tudnád képzelni. Miután meghalt, engem Hans nagybátyám taníttatott.

— Néha szeretném, ha mi is szegények lennénk — mondta Thérése. — A Beatlese- ken is azt utálom, hogy annyira megszedték magukat.

— Azt inkább ne kívánd! — Újra mesélő kedve támadt, mint tegnap este. — Jól emlékszem még, hogy egyszer egy születésnapomon a városba mentünk, apám és én. Kaptam néhány apró ajándékot, és az öregem délután el akart vinni az állatkertbe. Útközben egy nagy mozi elé értünk. Éppen egy ismert film volt műsoron, egész Basel arról beszélt, „Scott kapitány utolsó útja“; valamennyi osztálytársam megnézte már, csak én nem — egyszerűen nem volt rá pénzünk. Apám jól látta, milyen sóvárogva bámultam a plakátot, hirtelen elém állt és így szólt: „Ide figyelj, most választhatsz. Vagy együtt megyünk az állatkertbe, vagy megengedem, hogy ide, moziba menj.“

Thérése fölkapta a fejét:

— Daddy, remélem vele mentél az állatkertbe?

Wenger a fejét rázta:

— De nem ám. Megfizettettem vele a mozijegyet — annyiba került, mint két állatkerti belépő, elbúcsúztam tőle, ő pedig a villamossal hazautazott. Riehenben laktunk akkor.

Thérése merev tartással ült mellette, tekintetét az Albert-híd vasszerkezetére szögezve, amely fekete acélszalagok tömkelegének látszott, mintha gondatlan összevisszaságban aggatták volna az esti égboltra.

— Abban a filmben egyáltalán nem telt sok örömem — folytatta Wenger —, míg ott ültem a moziban, állandóan arra kellett gondolnom, hogy milyen szívesen ment volna velem az állatkertbe. Még ma is bánt a lelkiismeretem.

— Nagyapa kereskedő volt, ugye? — Érezhető volt Thérése hangján, hogy ezt a kérdést csak azért tette föl, hogy mondjon valamit.

—Az, de nem sok szerencséje volt. Azt képzelte magáról, hogy nagy üzletember, pedig még kicsi sem volt.

Újra a Kings Roadon jártak, betévedtek egy jónevű kisvendéglőbe. Wenger még előző este felhívta egy orvos kollégáját, akivel baráti kapcsolatban állt. Ez a Dr. Sullivan mondta neki a telefonba: Feltétlenül eljöttök holnap este hozzánk, de vacsorát nem kaphattok, mert nyakig ülünk a költözködésben. — Wenger el akarta hárítani a meghívást, de Sullivan hallani sem akart róla; évekkel ezelőtt egy amsterdami kongresszuson ismerkedtek meg, s ez a szakorvosi találkozó volt a kezdete idővel egyre szorosabbá váló barátságuknak. Sullivanék egyszer meg is látogatták Davosban a Wenger családot.

Az étteremben lehangoltság lett úrrá Thérése-n. Nem evett semmit, kitekintett az éjszakai Kings Roadra, majd felsóhajtott: — Itt Londonban elpusztulnék...

Wenger doktor lemondott arról, hogy megállapítsa az előtte bakelit tányéron heverő hússzelet vegyi összetételét.

— Hülyeség! — próbált optimistának látszani. — Csak túl sok volt belőle, amit megmutattam.

A Hampstead-kerületi ház tele volt ládákkal, kosarakkal, lepedőkbe vont bútorokkal, amelyek közt mindig borzas üstökével Dr. Sullivan és a felesége mozgott.

— Már másodszor változik a címetek, amióta ismerünk — jegyezte meg Wenger.

— Nincs abban semmi különös — válaszolt csodálkozva Sullivan, mialatt bort töltött —, a régi ház túl nagy lett nekünk, amióta a két fiú egyetemre került. Tehát eladtuk, és vettünk egy kisebbet, amelynek a fekvése Is kedvezőbb.

Wenger arra gondolt, mennyire képtelennek találná maga is, a felesége is, hogy eladják a házukat.

Sullivanékkal németül társalogtak. Az asszony német emigráns volt, és Thérése-t azonnal meghívta az első hétvégre Londonba, amint erre az iskolában lehetősége nyílik