Irodalmi Szemle, 1973

1973/4 - Alfred Andersch: Kislányom (novella)

Wenger észrevette, hogy Thérése száj felé emelt kezében megállt a kanál, pedig még nem is végzett a fagylaltjával.

— De az embert mindig érheti meglepetés. Az orvos eljött, megnézte a felvételeket, aztán kijelentette, hogy az ügy nem is néz ki olyan rosszul, az árnyalatok egészen ártatlanok, satöbbi. Elhűltem. Szinte hihetetlen, mennyire képesek áltatni magukat az emberek, különösen, ha maguk is csalatkozni akarnak.

Rövid szünetet tartott.

— Képzelheted, mennyire megkönnyebbültem.

— És te biztos vagy benne — érdeklődött Thérése —, hogy nem tettette magát? Talán csak előtted akart magán uralkodni?

— Lehetetlen. Alaposan megfigyelhettem. Tökéletes példája volt az önámltásnak.

— Meddig élhet még?

— Háromtól hat hónapig.

— Apám — kérdezte Thérése —, nem lett volna helyesebb, ha megmondod neki az igazat?

Az a kérdés volt, amit minden laikus föltesz, ha ilyen esetről számolunk be előttük. Ezért legjobb, ha említést sem teszünk róla. Hiszen csak zagyvaságokat hall az ember az orvosi felelősségről vagy ehhez hasonlókról. Betegeket kell kezelnünk, nem arra vagyunk, hogy végső kérdésekre adjunk válaszokat. Szerencsére az ilyen kérdésekre akad rutinos válasz elég.

— Nagyon súlyos probléma ez, kislányom! — válaszolta.

A ,,kislányom“-ot hozzáfűzte, mert csak amíg ő maga beszélt, tűnt föl neki, hogy a gyerek ezegyszer apámnak, nem daddynak szólítja. Érezte, hogy a lánya nem osztja a véleményét. A fagylaltját mindenesetre elfogyasztotta.

Wengernek egyébként nem volt szokása, hogy családi körben a praxisáról beszéljen. Legfeljebb Madeleine-nal cserél néha tapasztalatokat. Miért vétett ez alkalommal a szabály ellen? Útban a szálloda felé sem tudott megszabadulni attól a lehangoltságtól, amely úrrá lett rajta.

Erre az utazásra annyi időt vett magának, hogy egy teljes napot szentelhessen Thérése-nek London bemutatására, még mielőtt az oxfordi tanfolyam megkezdődne. A városnézést másnap a Lincolns Inn Fieldsen és a New Squar-en kezdték. Túl jó ismerte Téhrése-t, és tudta, hogy nem nyerheti meg a lányát Londonnak, ha például a Trafalgar teret vagy a Buckingham palotát látogatják meg először. Mindenesetre gondoskodott róla, hogy 1-kor megnézzék az őrségváltást, hiszen Thérése gyermekkora óta nemcsak a babáit, hanem Üli bátyja ónkatonáit is imádta, s valóban, alig tudott megválni a szilvakék köpenyes, vörös toliforgós lovasgárdistáktól és a szép lovaktól.

De mire azután végigmentek a Whitehallon, már nem a tiszta georgiánus-stílusban épült terekért és a lovasokért, hanem a földalatti mozgólépcsőiért rajongott. Fantasztikus, micsoda mélyre futnak — lelkendezett Thérése. A londoni utcákon nagy számban feltűnő színesbőrűek tarkasága is meglepte.

— Oxfordban is lesznek hinduk és négerek? — érdeklődött.

— Azt hiszem, igen — válaszolt Wenger. — Oxfordban sok színesbőrű tanul.

Érezte, hogy a lányának egész idő alatt a holnapi nap motoszkál a fejében, s hogy

Thérése-nek meg kell magát erőltetnie, hogy jókedvűnek mutatkozzék. Megkímélte hát a Westminster apátságtól és a parlamenttől, és a St. James parkon átvágva vezette vissza a szállodába, a Buckingham palota előtt. Délután a Kings Road volt a program. Ez az utca nem okozott olyan csalódást Thérésenek, mint a Carnaby utca, hiszen itt a szertelenül öltözött lányok és fiúk egész serege volt látható. Kutatott a tegnapi hippi után, de nem látta. Dr. Wenger arra gondolt, vajon hogyan fogadná, ha néhány hét múlva fülébe jutna, hogy Thérése megszökött az oxfordi intézetből, és itt, ebben a Kings Road-i társaságban kezdett új életet; olykor hajlamos volt rá, hogy katasztrofális helyzetekbe képzelje magát. Szürkült már, amikor sétájukat a csöndesebb chel- sea-i utcákon befejezték, ahol annyi műterem, elvadult kert és ház állt ott, ahol valaha többek között Carlyle és Oscar Wilde élt.

— Ma egész nap apámra kell gondolnom — szólt Wenger. Elhelyezkedtek egy pádon, a Cheyne Walk sétányainak egyikén, miután néhány percig a Themze szürkesárga hullámait figyelték.