Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Párkány Antal: Az új híd építője (Részlet a „Sas Andor helye a csehszlovákiai magyar kulturális életben” című monográfiából)
Párkány Antal az új híd építője Részlet a szerző „Sas Andor helye a csehszlovákiai magyar kulturális életben” című monográfiájából Sas Andor a csehszlovákiai magyar szellemi élet egyik legönzetlenebb alakja volt. A hírnevet, hatalmat mint hiú, üres értéket mindig megvetette. Idejét és erejét, érzéseit és gondolatait a progresszív tudománynak, a magyar irodalomtörténet színvonalának az emelésére és megismertetésére, a népek közötti baráti kapcsolatok megteremtésére és megszilárdítására fordította. Ekképpen élt és cselekedett haláláig. A Magyar Tanácsköztársaság egykori emigránsa a magyarországi fasizmus veresége után visszatérhetett volna régi hazájába. „A csehszlovákiai magyarság helyzete 1945 és 1948 között még rendezetlen volt: állampolgári jogai nem voltak, ezért ebben a korban nincs sajtója, kulturális élete, sem iskolája. A csehszlovákiai magyar értelmiség legnagyobb része 1948 végéig Magyarországra költözik.“218 Sas azonban itthon maradt. Vállalta az itt maradottak sorsát, a hídverő szerepét, noha ez a feladat — mint Czine Mihály írja a Kortársban — „hálátlanul nehéz volt; a híd pilléreit mindkét oldalról tartósan és egyformán ásták alá, a híd két vége a levegőben lógott.“ Fél évszázad alatt azonban a „semmi talajáról“219 induló csehszlovákiai magyar irodalom harmadszor is új erőre kapott. A háború, majd az utána fellépő további nagy emberveszteségek után Sas Andorral együtt csak néhány szakmailag képzett és politikailag is megbízható magyar Írástudónk maradt az országban. A régi írógárda néhány tagjával, Fábry Zoltánnal, Egri Viktorral, Szabó Bélával egyetemben Sas Andor volt az első, aki a szellem jelképes fegyverét a kezébe vette. Megfeszített munkával, a pihenésre szánt időt is meglopva dolgozott. A Pedagógiai Főiskola, majd a Komenský Egyetem magyar tanszékének vezető docense lett. Közben másutt is tevékenykedett: szervezett, írt, fordított, bírált. Személyében a kiváló pedagógus, a sokoldalú író és kritikus, a becsületes magatartású ember megtestesülését láthatták mindazok, akik közvetlenül vagy közvetve kapcsolatba kerültek vele. Csanda Sándor beszéli el róla, hogy a város legelhanyagoltabb részén, „... a vár alatti romos utcában... lakott egy szoba-konyhás lakásban, kettesben művelt, finom lelkű, beteges feleségével. Az emeletes házat... kívülről gerendákkal támasztották meg, mert már össze akart dűlni. Ha benyitottam hozzájuk, először körülnézett, melyik székről lehetne lerakni a könyveket, vagy az iratokat, hogy helyet foglalhassak.“220 Sok gondja és baja közepette is megértéssel fordult az irodalomban „botladozva“ indulók felé, s nem feledkezett meg arról, hogy ő is csupán a közösség egy tagja, aki csak akkor végez teljes munkát, ha tudáséval embertársait gazdagítja. A tudományos szocializmus rendszere alapján állva, határozottan hangsúlyozta szellemi-nemzetiségi életünk egészséges fejlesztésének korparancsát. Fiatal korában vállalt misszióját új tartalommal töltve, önmagát felülmúlva írta irányjelölő cikkeit, megemlékezéseit, a magyar és a szomszéd népek literatúráját és a világirodaimat bemutató, népszerűsítő tanulmányait. 218 Csanda Sándor: Hidak sorsa. Bratislava, 220. 1. 219 Czine Mihály: Harmadvirágzás, Kortárs, 1971. 7. sz. 1124. I. 220 Sas Andorra emlékezünk. Az igazmondás nem fájhat soha. Űj Szó, 1972. I. 27.
