Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Hegedűs András: Petőfi „élő halhatatlansága” (befejezés a januári számból)
„A lovamat — szememben könnyekkel teszem ezt a vallomást —, amely oly kedves volt nekem, mert ön adta, a lovamat kénytelen vagyok eladni, hogy kenyeret vehessek ..Tud Petőfi elismerő, rajongó tisztelettel is levelezni tábornokkal, ha az Bem, a szabadság bajnoka! Az 1849. június 20-án francia nyelven írt levelét így zárta: „Védje hazám ügyét, s ne feledkezzék meg, tábornokom, arról az ifjúról, aki ön iránti mély tisztelete s szent szeretete érzetében így meri magát nevezni: fia.“ Az erdélyi hadsereg című költeményének azok a részei csapnak föl a legtisztább lírai magaslatba, amelyek Bem érdemes dicsőségét zengik, jelezvén, hogy Petőfi életének egyik legnagyobb ajándéka az volt, hogy Bemmel találkozhatott, hogy egy lengyelben megismerhette a magyar szabadságharc problémáit igazán értő hadvezért! Petőfi emberségének új színeit ragyogtatja fel szerelmi költészete, családi lírája, általában az a szemlélet, amit a szerelemről, a családról kialakított. Amikor a szerelemről, a családról szólt, az elvi könyörtelenség embere csupa finom gyöngédség, túláradó rajongás, élettárskereső szándék, családért élő felelősség. Ma a „modernek1* és a pszichoanalitikusok keveslik azt, amit Petőfi a szerelemről megszólaltatott. Csak a szerelmi élet felszínét mutatta be, nem hatol annak titkaiba, mélységeibe, a konvenció sablonjai között mozgott — mondják lekicsinylőén róla. Valóban nem lehet megtalálni szerelmi lírájában sem a szerelem misztériumát, sem a romantikus démoniságot, sem a dekadens betegességet. De fel lehet lelni benne az egészséges élet, a közösségi élet szép értékeit: a gyöngédséget, rajongást a szeretett nő iránt; a vágyat a család, a legkisebb és legmeghittebb emberi közösség iránt; a harcot az élettársért; a felelősség súlyos parancsát a családért a legnehezebb körülmények között, egy égő ország füstös, vörös lángjai alatt is; az életszeretetet a családszeretetben. Találóan írta Illyés Gyula: „A fiatal költő azok közé az egészséges lelkek közé tartozik, akik lángoló szerelmesként fekiisznek le, de a nászéjszaka reggelén a családapa, sőt a családfenntartó hivatásával ébrednek föl.“ S ebből az életérzésből halhatatlan értékű-szépségű versek születtek. Emlékezzünk a Júliának udvarló Petőfi költeményeire! A Reszket a bokor, mert... az áradó szerelem gyönyörű dala, a Lennék én folyóvíz a tartós boldogság utáni vágyakozás remeke. A férj szerelmes szava sem halkabb. A Szeptember végén vallomás az örök hűségről, a Minek nevezzelek a kimondhatatlan, kibeszélhetet- len nagyságú szerelem ódái szárnyalású megnyilatkozása stb. Aztán a felépített, megteremtett családért érzett felelőssége verseiben, prózai írásaiban is ismétlődően megmegszólalt. A Zoltán fiam életrajza héthónapos koráig című írásának egyik részletét idézem. A család, az otthon minden szépsége, értéke, finomsága már-már költészetté nemesedve jelenik meg ebben a prózarészletben: „Apám a tél folytán egyszer Pestről Debrecenbe szökött, s ott látta Zoltánt, s határtalan gyönyöre telt benne. Onnan visszament ismét Pestre s nem sokára bekövetkezett haláláig beszédének kedvenc és fő tárgya volt unokája, s halálos ágyán, mikor már beszélni nem tudott, karjait úgy mozgatta, mintha kis gyermeket ringatna, ezzel akarván tudtára adni anyámnak, hogy a kis unokáról gondolkodik. Oh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenül szerettek, s kik tégedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenül szerettek volna, mint csak szerethet anyád és apád!“ Petőfit nemcsak a forradalmár elvhűsége s ebből fakadóan az ostorozó, szatirikus indulat, hanem a forradalmár optimizmusa, derűje, bizakodása, életöröme, humora is mélyen áthatotta. Sokan Petőfi egyéniségének ezt a karakterisztikus jegyét fiatalosságából, éretlenségéből eredeztetik. Nem így van! Petőfi a forradalmi kor legtisztábban látó magyar költője volt. Hitte, hogy az élet elrendezhető, a valóság újjáformálható, hogy lehet teremteni hazát e honból, nemzetet e népből. Nagyszerű látomása a jármát lerázó minden rabszolganépről mély meggyőződéséből fakadt. Ezért jellemezte Petőfit a benső egyensúly, a fiatalos derű, a szilárd magabiztonság. Nagy értéke ez Petőfi emberi világának, hiszen Európában a „vesztett illúziók“ kora a „mesterséges paradicsom“ keresésének az időszaka ez. A célt vesztett írók kórusa zengi a pesszimizmus, a reménytelenség nehéz, fáradt dalát! Petőfi gazdag, sokszínű ember volt. Forradalmár elvhűsége harmóniába jutott teljes emberségével. Ezért formáló erő és ezért példa!
