Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Hegedűs András: Petőfi „élő halhatatlansága” (befejezés a januári számból)
Illyés Gyula Petőfiről szóló szép könyvében erről a barátságról ezt írta: „Kortársai közt Arany az egyetlen, akitől dicsőségét félthetné, s ő támogatja azt legjobban, nemcsak irodalmi téren, hanem magánügyeiben is. Kioktatja az írói mesterség, illetve az érvényesülés titkaira, tanácsot ad neki, munkára ösztökéli, úton-útfélen portálja, naphosszat szaladgál, hogy kiadót, pénzt és állást szerezzen neki". S ha elolvassuk Petőfi és Arany levelezését, akkor látjuk igazán: mennyi odaadás, finom érzelem, játékos jókedv, tiszta derű, baráti ragaszkodás jellemezte Petőfi énjét! Arany emberi, költői nagyságáról nem szűnt meg mások előtt sem hitvallást tenni. Amikor Tompa Mihályt Bején 1847. július első napjaiban felkereste, rögtön arról szólott, hogy megtalálta „Homér — Arany Jánost, hazánk új csillagát". 1849 júliusában Zoltán fia életrajzába ezt az értékelő vallomást szőtte: „Keresztapja Arany János, a világ egyik legnagyobb költője s legbecsületesebb embere...“ Petőfi összeférhetetlen, kezelhetetlen? Erre a felületes, rágalomnak is beillő megállapításra élő, kemény cáfolat az Arany iránti barátsága. A baráti kapcsolatokat nem saját érdekeiért, hanem elveiért bontotta föl. Petőfinek nem vetélytársai voltak, hanem ellenfelei! S milyen nyiltszívuség, csodáló tisztelet, fiúi ragaszkodás jellemezte Bemhez, a forradalmár hadvezérhez fűződő kapcsolatát! Amikor a magyar hadsereg vezetőitől Petőfi kegyetlen szúrásokat kapott, Bem volt az, aki maga mellé vette, belső emberévé, kedves fiává fogadta a költőt. Pedig Bem a hadseregében szigorú fegyelmet tartott, igaz, nem a nyakkendő- és kesztyűviselet terén. S Petőfi a tettek emberének, Bemnek a táborában példás katona lett, beilleszkedett a sereg szellemébe, semmi kifogás nem merült föl ellene. S hogy tud Petőfi áradozó szavakkal dicsérni tábornokot, ha az méltó rá! 1849. február 15-én ezt írta: „Azon sereg, mely négy napi szinte szakadatlan csatatűzben úgy viselte magát, azon sereg, melyet Bem vezérel, lehetetlen, hogy ne győzzön! Szeretném Bemet egész nagyságában felmutatni a nemzet, a világ előtt, de ahhoz több és nyugodt idő kellene, hogy lelkem minden erejét összeszedhessem, — most csak e puszta vázlatban leírt tények szóljanak mellette. Bármilyen derék hős volt e sereg, az, hogy egy eszmében és épségben maradt e viharos napok után, egyedül tábornokának érdeme.“ Április 11-én pedig ezt vetette papírra: „A napokban voltak itt a hadügyminiszternek s a nemzetgyűlésnek küldöttei, kik meghozták Bemnek az elsőrendű érdemjeit. Az átadás csak szobában, néhány tiszt jelenlétében történt, mert helyben nincs sereg, s különben is a mi vezérünk nem szokott az efféle sallangos és csattogó ceremóniákhoz. Volt ennek a kis szobai ünnepségnek mindamellett sok pedanti és táblabírói oldala, de volt olyan momentuma is, mely megható, megrázó, mondhatni nagyszerű volt, midőn az öreg Németh alezredes e szavakkal adta át tábornokunknak az érdemjelet: «£n nem vagyok szónok, s ha az volnék sem tudnék most beszélni; engedje meg ön, hogy megcsókoljam önnek jobb kezét, mely az én hazámért vérzett!» és sírva csókolta meg a tábornok csonka kezét, s mi, kik jelen voltunk, mindnyájan sírtunk — de ezt nem olvasni kell, ezt hallani és látni kellett volna.“ A gyermeki hála milyen forrósága öntötte el Petőfi szívét akkor, amikor Bem bal kézzel, szíve felőli kézzel az ő keblére tűzte az érdemjelet. Idézzük Petőfit: „...az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Oly megilletődéssel, melytől, ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, ezt feleltem: «Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet.» Bem előtt tárulkozott ki ritka nyíltsággal, már-már a férfi önérzetére sem adó őszinteséggel Petőfi — szülei eltemetése után így: TOLDI írójához elküldöm telkemet Meleg kézfogásra, forró ölelésre!... Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége. Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni: Nem tehetek róla ... te gyújtottad úgy fel! Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel? (Arany Jánoshoz)
