Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Hegedűs András: Petőfi „élő halhatatlansága” (befejezés a januári számból)

nek csak kettőt, azért, hogy egyenesen járjon és embertársainak egyenest a szeme közé nézzen, — mert az ég alatt minden ember egyenlő, egynek sem szabad másokra lenézni, egynek sem szabad másokra fölnézni. Nem ismerek magamnál se kisebbet, se nagyobbat.

Ennyit akartam mondani, atyámfiai, ebből megítélhetitek, hogyan érzek és hogyan gondolkodom. Ha kedvetekre való vagyok, meg fogtok követnek választani, s akkor minden erőmet nagy és szent kötelességem teljesítésére fordítom. Ha pedig meg nem választotok követnek, abból látni fogom, hogy kűlöb emberetek akadt, mint én, s ez hazafiúi szívem legszebb öröme lesz, mert fő óhajtásom, hogy én nálam minden ember nagyobb tehetségű ás nagyobb buzgóságú legyen a magyar hazában, amely haza, adja a magyarok istene, hogy mindörökkön örökké éljen!“

Ha igazának tudata vezérelte, keményen szembeszállt a szabadságharc vezető pozícióiban levő katonatisztjeivel is. De nem udvarolt a kormányzónak, Kossuth Lajosnak sem. Petőfi ilyen levelet írt neki 1849. január 13-án: „Bocsásson meg Ön, hogy másodszor is alkalmatlankodom; másodszor és utoljára. Mindenek előtt arra kérem önt, legyen szíves levelemet egészen végig átolvasni, mert az igen fontos nem csak rám, hanem talán a hazára nézve is. Iparkodom, hogy minél rövidebb legyek. Kérelmem inkább Vetter tábornok elé tartozik tán, mint Ön elé, de azzal az emberrel egyszer beszéltem és többször nem fogok beszélni, nehogy hamisnak tapasztaljam azon hitemet, hogy a bakonyi kanászok a legcivilisálatlanabb emberek a világon. A história bizonysága szerint némely emberek arra vannak kárhoztatva, hogy minél többet tesznek a hazáért, annál több lealáztatást és méltatlanságot szenvedjenek, s én ezek közé tartozom. Cgy hiszem, van jogom némi öntudattal tekinteni vissza pályámra, mert (nem praetensiót, hanem tényt mondok) a magyar köznép között az én dalaim voltak a szabadság első leckéi, megjelenésem előtt hírét sem hallotta ennek az eszmének, amelyért most harcol: és ezért nem volt egyéb jutalmam, mint a folytonos megalázások, de soha még csúfabbnl senki nem bánt velem, mint Vetter. Windischgraetz különben viselte volna magát irányomban. Azért Önhöz fordulok; ha meghallgat Ön jó, ha meg nem hallgat, úgy az isten sem kívánhatja tőlem, hogy még tovább is járjak házról házra a végett könyörögni, hogy legyen szabad karom és fejem erejével a hazának szolgálni. Nem előléptetést kérek többé, nem is fogadom el mindaddig, míg hadi tetteim azt követelni nem fogják; csak arra kérem Önt, tetessen át a 28-ik zászlóaljtól Bem táborához; ha dicsőséggel nem harcolhatok, gyalázatot sem akarok nevemre hozni, s mostanában, véleményem szerint, gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember. Ha ez nem teljesíthető, ha például ott nincs üres kapitányi hely vagy más efféle, akkor még egyet: a demokraták a legszegényebb emberek Magyarországon, s én valamennyi között a legszegényebb vagyok, mert a legrendületlenebb demokraták egyike voltam első föllépésem óta; még arra sincs pénzem, hogy a hazának tegyek ebbeli áldozatot; azért adjon nekem a nemzet nevében a kormány egy kicsiny összeget, csak annyit, amennyit legalább megérnek költeményeim, melyek szerénytelenség nélkül mondhatom, nem legutolsó kincse a hazának. E kis összeget is nem díjul vagy ajándékba, hanem csak kölcsön kérem, hogy vele Bemhez menjek, s mellette mint magányember tanulhassam a katonáskodást, s ha megtanultam, le fogom róni tetteimmel e kölcsönt, mert nekem meggyőződésem, hogy egyike leszek a haza megmentőinek. Meglehet, hogy e hit őrültség bennem, de ha az, úgy olyan szent őrültség, melyért legalább is kíméletet érdemiek, minden igaz hazafitól. Legjobban szeretném, ha szóval végezne ön velem, s rendelne órát megjelenésemre; különben amint Ön akarja. Isten Önnel!“

Ne gondoljuk azonban, hogy ez az elvi következetesség, könyörtelenség Petőfit hideg- rideg emberré, érzelem, melegség, meghittség nélküli forradalmárrá alakította volna. Nem! Sugárzott belőle a derű és a szeretet, csupa jóság és önzetlenség, kitárulkozó szív volt akkor, ha becsületes, nemes, őszinte emberek vették körül.

Ö kezdeményezte azt a csodálatos, mély és meleg érzelmű, a világirodalomban is páratlan, mai íróinknak is példát mutató barátságot, amely Arany Jánoshoz fűzte.

Amikor Arany a Toldival pályadíjat nyert, Petőfi 1847 februárjában ezekkel a himnikus szavakkal köszöntötte a tenger mélységéből tűzokádóként kibukkant költőt: