Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Hegedűs András: Petőfi „élő halhatatlansága” (befejezés a januári számból)

Petőfi elvek embereként élt barátai körében is. Megvetette — barátok között is — az alakoskodást, a gerinctelenséget, a következetlenséget, az elnéző engedékenységet, a sima modorú taktikázást. Ha az elvek parancsolták — tudjuk —, összeveszett Tompa Mihállyal, költőbarátjával; megszakította Jókaival még a diákkorában kezdődő, meleg barátságát; 1848-ban megtámadta Vörösmarty Mihályt, atyai jótevőjét, első kötetének kiadáshoz segítőjét. Vagy említsük meg Kovács Pálhoz, a győri Hazánk szerkesstőjéhez fűződő barátságának elvi jellegét. 1847-ben Petőfi Kovács Pál lapjában jelentette meg a Csalogányok és pacsirták, az Egy gondolat bánt engemet... A XIX. század költői, Világosságot, Magyar vagyok, Bányában stb. című forradalmi eszmeiségű verseit és az irodalompolitikai, művészi elveit tartalmazó üti leveleket. Kovács Pál Petőfit népszerűsítő szerkesztői tevékenységet fejtett ki 1847-ben. Lelkesen ajánlgatta a nagy költő műveit a Hazánk olvasóinak. Helyet biztosított a Petőfi műveit magasztaló megállapításoknak, a Petőfihez írt és őt méltató verseknek, azok leveleinek, akik arról számoltak be, milyen felejthetetlen élményt jelentett számukra a Petőfivel való személyes találkozás. S tette mindezt Kovács Pál 1847-ben, amikor az eddiginél sokkal nagyobb erővel folytatódott a politikai tartalmú irodalmi harc Petőfi és köre ellen a Szépirodalmi Szemle, a Honderű, a Budapesti Híradó, a Pesti Divatlap hasábjain. Sőt, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Kovács Pálnak nehéz, sokszor rafinált harcot kellett folytatnia a győri cenzorokkal azért, hogy Petőfi forradalmi versei a Hazánkban megjelenhessenek. Mindezek ellenére Petőfi, ha következetlenséget, ingadozást, taktikázást vett észre Kovács Pál egy-egy szerkesztői tettében, azonnal küldte a dorgáló levelet. Kovács arról értesítette a költőt, hogy az üti levelekből kihagyja az általa bírált élő kritikusok és költők nevét. Petőfi azonnal kifejezésre juttatta nemtetszését, felháborodását amiatt, hogy szerkesztő barátja vonakodik következetes határozottsággal részt venni az irodalmi harcokban. „Kaptam leveledet — válaszolta Petőfi 1847. augusztus 10-én — s többek közt ezt a tanulságot merítettem belőle, hogy kisebb-nagyobb mértékben minden szerkesztő gyáva. Ebadta, mikor én egy becsületes embert sem bántok, csak a haszontalan pimasz csőcseléket, s te íélsz ezek neveit kitenni lapodban“. Petőfit nemcsak a saját műveinek a sorsa érdekelte a győri Hazánkban, hanem az is, hogy a lapban vele együtt kiknek jelennek meg a művei. Igényes szerkesztői munkát várt Kovács Páltól, s ha ez olykor-olykor egyes szerzők esetében olcsó engedményt tett, azonnal megkapta a dorgáló figyelmeztetést a költőtől. 1847. április 1-én a következő sorokat írta Kovács Pálnak: „Amennyire telik, őrizkedjél olyan égbekiáltó portékákat közleni, mint a minap Bulyovszky és Halka, vagy ki fene versei voltak. Amint elolvastam, hát... aszkórságba estem és három Ízben ütött meg a guta. Ha kedves előtted életem, válogasd meg jobban a verseket. Inkább semmit, mint rossz verset”.

Petőfi elvek embereként élt a politikai élet fórumain is.

Elvisége megmutatkozott 1848 júniusában is, amikor országgyűlési képviselőül ajánlkozott a kiskunok földjén. Nem hízelgett, nem dicsért, nem ígérgetett felelőtlenül. A könyörtelen, meztelen igazságot mondta, példát adva a becsületességre és tiszta elviségre azon a területen, ahol eddig a rafinált hízelgéssel, a felelőtlen ígérgetéssel és az alantas szándékú dicsérettel értek el sikert. Petőfi így állt a szabadszállásiak elé: „A legjobb alkalmam volna rá most megszerettetni magamat veletek azáltal, ha az egekig magasztalnálak benneteket, hogy ti kunok, ti ilyen meg olyan dicső páratlan, hasonremek emberek vagytok! Ha én azt amúgy hosszas kacskaringósan kikanyargat- nám, tudom, nem esnék rosszul egyiteknek sem, sőt közületek többen megsimítanák a bajuszokat és a hajókat és azt mondanák: „ejnye, mégis derék ember ez a Petőfi, tegyük meg követnek“. Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-kéig az egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyaalázatosságú ország volt, és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz. Gondoljatok csak vissza arra a Szluha kapitányra, hogy’ süvegeltétek, hogy’ csúsztatok-másztatok előtte. Ah, ha eszembe jut, még most is szégyenlem magamat a ti nevetekben. A zsidók hajdan Mózes idejében az isten helyett egy aranyborjút imádtak, de ti még lejebb sülyedtetek, — ti egy ólomszamarat imádtatok. Azonban ez az idő lejárt, és remélem, hogy lejárt mindörökre. Fölemeltétek fejeteket, s fölteszem rólatok, hogy soha többé meg nem hajoltok semmiféle ember előtt a kerek világon. Az isten az állatnak teremtett négy lábat, az ember-