Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Gágyor Péter: Vándorkövek
Megállt és a falu felé nézett. A zömök is megtorpant, megfordult, és ő is a falut bámulta. Cipője orrával türelmetlenül kopogtatott egy vándorkövet, megigazította a vállára akasztott tarisznyát, melyben egy üveg szilvapálinka lapult, és így szólt: — Ott fenn majd beszélgetünk. Elindultak. — Messze még a fenyők — mondta a magas, mikor újra megállt. A fák néha oly közelinek tűnték, hogy kinyújtott karjával szinte megsimogathatta volna az ágaikat, máskor meg elérhetetlen messzeségbe hajoltak. — Messze. De menjünk! — nógatta őt a zömök. A magas állandóan beszélt, hangoskodott, de a hangja idegenül csengett. Gyaloglás közben meg-megtorpant, széles mozdulatokkal körbeJkörbe fordult, hogy mindent megnézzen. A hegyoldal horpadékjában több vándorkő torlódott össze. A férfi ügyetlenül botladozott köztük. — Ne csapj zajt! — förmedt rá a társa. A magas megtorpant, pár pillanatig tétovázott, majd sző nélkül nekiindult az útnak. Magasra emelte a lábát, gólyaléptékkel óvatoskodott a kövek között. Nevetséges volt. A zömök megsajnálta. Elszokott ia hegyoldaltól — gondolta. A horpadék szélén a magas újra csak megállt. Három-négy mély lélegzetet vett, úgy vágott neki a meredélynek. Egy jó darabon szép egyenletesen haladt. A zömöknek lelkiismeret-furdalása támadt az előbbi viselkedése miatt. — öt éve nem láttuk egymást — mondta. — Legalább egy jót beszélgetünk. — Hát igen — mondta a magas, és ismét megállt. Nagyapjára gondolt, de sehogy sem tudta megérteni, miért nevetett akkor a minden lépésnél imbolygó vaddlsznósörte csokron. — A vándorkövek egészen a faluig mennek — mondta, és még mindig egyhelyben állt. A zömök nem nézett a falu felé, mert tudta, hogy a völgy alját már elöntötte a sötétség, s csak a templom tornya imbolyog a sűrűsödő tintakék csönd felett. Csak állt, s szótlanul várta, hogy társa nekiinduljon a hegyoldalnak. — Rég voltam itthon — szólalt meg újra a magas. A zömök elindult, hogy ne teljen ácsorgással az idő, s nem szólt, csak bólintott. — Mit szólsz hozzá, majd viszek magammal egy vándorkövet. — Túl rég voltál itt. — Épp ezért viszek magammal egy követ. Megérkeztek a három fenyőhöz. A magas a nagy kő szélére ült, majd hanyatt feküdt rajta. Társa előkotorta a kenyérzsákból a palackot, s a kőre helyezte. — A kő csak kő, azt hiába veszed — mondta közben, hogy megindítsa a beszélgetőst. Két térde között a földet bámulta, öt éve várta, hogy feljöjjenek a fenyőkhöz beszélgetni, öt éve várta társát, mert — a kamaszkor erdősűrű álmaiban bolyongva — életében a legszebb beszélgetésekre és legszebb hallgatásokra közte és a magas között került sor. A szilvapálinka elfogyott. A zömök elhajította az üveget, de még véletlenül sem talált el egyet sem a fűben lapuló vándorkövek közül. Csend volt. A zömök később felállt. Rájött, hogy ők már nem tudnak beszélgetni. Dühítette a csend. Az eldobott üveget keresgélte, hogy zajt csaphasson vele, azt azonban elrejtette a sötétség. Aztán rálépett a gyalogúira. Egyre gyorsabban száguldott a lejtőn, a faluban már dübörögve rohant. A hegyoldalról mennykövek és paták csattogását hozta feléje a szél. III. Az ég közepén fehéren izzott a hold. Körülötte felhők lebegtek, mint panaszkodni vágyó, visszajáró kísértetek. — Visszajöttem — ült fel a fők alatt a magas. A hegyormon feléledt a szél.
