Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Gál Sándor: Jelzések
— Bocsánat — ismétli —, nem tudtam kikerülni... A csúnyácska arcon tétova mosoly jelenik meg. — Nem történt valami baja? — Nerozumiem .. . — Vagy úgy! Nerozumiete. Stalo sa vám niečo? A lány megvonja a vállát. — Asi nič. A vám? — Už som nemohol vyhnúť ... — To nič... Ülnek a hóban, nézik egymást, a hősünknek az égvilágon semmi nem jut az eszébe. Legfeljebb annyi, hogy a szlovák visszaható igéket már soha az életben nem tanulja meg helyesen alkalmazni. Hősünk nagy nehezen föláll, érzi, hogy a bal lába tönkrement, s ha ránehezedik, pokolian sajog. A lány persze észreveszi. — Boli? — Príšerne. Fölsegíti a lányt, s most látja csak, hogy a piros viharkabát szép, arányos testet takar. Lámcsak, ilyen a sors, gondolja, s agya mindjárt nagyobb sebességre vált. — Keď sme už tak nezvyčajne stretli — mondja —, snáď by sme mohli vypiť niečo ... Máte proti tomu nejaké námietky? — Žiadne — mondja a lány. Hősünk lecsatolja a síléceit, s közben tisztáz néhány tisztázandó kérdést. — Len tak informatívne: ste tu sama? — A vy? — kérdez vissza a lány. — Sám. — Ja tiež. * — Potom môžeme ísť. A lány nevet. — Vy ste ale čudák ... Hősünk erre a megjegyzésre nem szól semmit. Összerakja a síléceket, s bicegve indul lefelé a lejtőn. A lány követi. Délután. Az ég tiszta, kék nyugalom, csak a nap lődözi arany nyilait a lesiklópálya déli fehérségébe. Hősünk és a piros viharkabátos lány lassan lépked a havon lefelé. Néha megállnak, váltanak pár szót, s szomjas arcukat megfürdetik a nap sugaraiban. Mellettük veszett gyorsasággal suhannai lefelé azok, akik még nem értek rá, hogy találkozzanak egymással. Nincs mindenkinek ilyen szerencséje, mint nekem, gondolja* hősünk a suhanó árnyakat nézve, s mindjárt meg is mondja a lánynak. A lány nevet, s egy marék havat vág hősünk fejéhez. Két fenyő néz le rájuk hűvös közönnyel. Még mindig a délután. De kint már hűvösebb van, a nap lecsúszott a hegy mögé, bele a havas magányba. A vasárnap a végéhez közeledik. Lassan minden megmozdul, hogy a hegyekből elinduljon lefelé a völgybe; az éhes várost meg kell etetni vasárnap esténként emberrel, autóval, élménnyel, elválásokkal, találkozásokkal. A város nagy bendő. Hősünk ilyeneket mond a lánynak, akivel a lesiklópályán ütközött össze a szikrázó havon. S még elmondja azt is, hogy a hegyek — szerinte — tisztességesebbek a városoknál, elengedik az embereket, s nyugodtan nézik távozásukat. A lány pedig igyekszik mindent megérteni. Hősünk enyhén biceg, mikor kimennek a kávéházból. A két pár lécet fölszerelik a kocsi tetejére, hősünk kinyitja az autó ajtaját, begyújtja a motort, megvárja, hogy bemelegedjék, s mikor már úgy gondolja, hogy a hajtóműnek könnyű lesz a dolga, beülnek és elindulnak. Az út. Más az út, ha az ember mellett ül valaki. Ezt az örök igazságot isten tudja, hányadszor fogalmazta újra hősünk. Mégsem érezte közhelynek. Rájött — csak úgy
