Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Gál Sándor: Jelzések
borókabokor szunyókál. Próbál fölállni, nem nagyon megy, de azért pár perc múlva minden tagja elfoglalja megszokott helyét. Csak a bal bokája 9ajog egy picit, de a vándorkő eszébe sem jut. Tovább siklik. Két kisebb bukással leér a felvonó alsóállomásához. Onnan még rövid suhanás a kávéházig. Lecsatolja a léceket, föloammog az ormótlan, merev talpú bakancsokban a pultig, kér egy üveg sört, széket rak az erkélyre, ráül, szembe a nappal, s arcát feléje fordítva nagy kortyokban nyeli a napszínű italt. Ojra a tetőn. S újra a lesiklópálya fölfelé suhanó zöldje-fehérje. A fékezések, a balra fordulások erősen igénybe veszik a bal lábát. A lesiklópálya közepén, nagy karéjt hasítva a hóban, megáll.Már erősen sajog a bal bokája. Hősünk ekkor gondol először a vándorkőre, amellyel tavalý ősszel találkozott. Áll a fenyőfák alatt, s nézi a lesikló- pályán elsuhanó piros, sárga, kék viharkabátokat; a csengő halihó hegyekhez csapódó hangjaira figyel, s érzi, hogy pihenni kell, mert a bokájával baj lesz. Estére biztosan bedagad, gondolja, bedagad, bedagad, be-da-dag, érzi a lüktetést, s mire ismét t leér, a bokája külön életet kezd élni. Rohadt dög — mondja —, te rohadt dög. A portás, akitől egy húszasért sikerült szobát szereznie, derűsen pislog hősünkre. Mögötte a falitáblán a felakasztott kulcsok laza pentaton-sora. Egyik kulcs-hangjegyet a pultra teszi, s megpendül egy ősi hang, olyan, amit belülről hall nagy néha az ember, ha hazaérkezik. Hősünk egy ideig hallgatja a hang belső rezonanciáját, majd magához nyalábolja a léceket, és fölballag az első emeletre. Az este és az éjszaka, akár a többi. A reggel friss hóval ébred. A szálloda elé a kölykök óriási hóembert építettek. Mikor hősünk belelépett a friss hóba, a hóembernek még nem volt feje, de azért már hóember volt. Hősünk egy ideig a friss hóban ácsorgott, s úgy tett, mintha roppantul érdekelné a kölykök mulatsága. Volt is ebben valami, mert a hóember irdatlan távoli emlékeket ébresztett benne, olyanokat, amelyek egyáltalán nem illettek bele a friss havazású reggel keretébe. Ezért, mint részeg ember a kocsmaasztalról a poharakat, lesöpörte az emlékek előbukó sorát. Visszament a szállodába, beült az étterembe, reggelire megevett egy adag sonkát, utána megivott egy üveg pilzenit. Kissé elnehezült testtel ballagott föl a szobájába, hogy lecipelje a síléceket. Mintha semmi se történne. Ismétlődések egymásutánja. Fel a csúcsra, le a csúcsról. S mégis van itt valami izgalmas: a két pontot összekötő subanás. Egy ív, amit mindig újra és újra megrajzol magának; egy ív, ami mindig bizonyít valamit. Ég a hó, fehér lángok fröccsennek, s a borókabokrok zöld sziporkázással szikráznak. Leérni, leérni... Hősünk érzi, hogy énekelnek a sílécek, ahogy suhan a fehér csendben. Egy bukkanó, alatta piros viharkabát üti szét a havat, két síléc ugrik az égre, hősünk fékez, balra döntött testtel árkot vág a hóban, de a piros viharkabát veszedelmes gyorsasággal közeledik, nem tud megállni, bal lába már nem engedelmeskedik az akaratának, s tudata helyett már ösztönei irányítják a mozdulatait, kifordul, s oldalra dőlve a hóra esik, de még így is tovább repül a havon, viszi a lendület, és magával sodorja a piros viharkabátot. A mozgás lelassul. Hősünk néhány szusszanásnyit pihen, majd felül. A piros viharkabát halkan nyöszörög. ■ — Bocsánat — mondja hősünk. A piros viharkabát lassan megfordul, s hősünk egy csúnyácska arcot lát maga előtt.
