Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (IV.)

voltak d faluban, mert minden község legénytársadalma vigyázott a lányokra, s mulatságaikon nem szívesen látták az idegen fiatalembereket. Ilyen világot láttató esemény volt még a sorozás, amikor szekéren vitték a sor alá való fiatalokat a járási székhelyre, s estefelé az egész falu kíváncsian várta vissza őket, hogy „kit vettek be“ és ki maradt otthon, mert nincs szalagja meg kokárdája. A negyvenes években még a hintó is járta, de a nyergeslovat már felváltotta a kerékpár, illetve a bicikli, mert a falumban dehogyis használják e kétkerekű jármű irodalmi nyelvi megnevezését.

Vidékre menni — ez mindig eseménynek számított. Mintha nem is a szomszéd faluba vagy a közeli kisvárosba, de legalábbis idegen országba menne az ember. Fel kellett rá készíilni, mert ott megnézik a más faluból valót, hiszen idegen. A legénybarátat meghívják a pincébe vagy a kamrába, bort inni, hideg libahúst, szalonnát vagy kolbászt enni, tudniillik a legényi állapothoz az a kiváltság is járul, hogy az ember megkapja a kamra- vagy a pincekulcsot, és fogadhatja a barátait. De a szomszéd falukon túlra nem terjed az ismeretség és a kalandozás, a legények szabad mozgásának a határa csak eddig nyúlik, s nem is azért, mintha a távolabbi falvak tiltva lennének előlük, hanem mert kielégíti őket a közvetlen szomszédság. Messzebb menni már külön kalandot jelent, vagy azt jelzi, hogy a legényben nyugtalan csavargólélek lakik. Távolról, messzi vidékről „házasodni“ a legénynek csak „kommendálás“ útján, a föld birtoklásának a törvényei szerint, közvetítéssel lehetett. Más vidék más szokásokat és más emberséget jelentett, a parasztházasság pedig arra az eszményre épült, hogy a házastársak értsék egymást, a feleség valóban az ura fele legyen, gondolkodásuk, értékrendjük egy tőről fakadjon. A falumban egymás között házasodtak a fiatalok, s csak elvétve választott egy-egy vidékről való mátkát. Ezt a zártságot, mely azt eredményezte, hogy a parasztság „Fajnak... bizonyára a legtisztább vérű, mert állandóan egyhelyben lakván, legkevesebbet keveredett (Erdei F.), később, különösen a második világháború alatt ős után a labdarúgás rohamos térhódítása tágította, s ennek kapcsán kezdetben a kerékpár, majd a faluban megjelenő traktorok és teherautók feszítették szét.

A faluban, otthon nyugodalmas és teljes a parasztvilág. Legény, férfiember nappal reggeltől estig dolgozik, vacsora után meg a fiatalság — ha nem volt holtfáradt — a „faluba” ment, összeverődtek a cimborák, s a maguk módján szórakoztak. Ojabb érdekes nyelvi megoldás: Hová mégy? ... kérdezték a legény szülei. Megyek a faluba! ... — felelte. A ház, az udvar, ők maguk, minden a faluban volt, annak a része volt, s mégis mindannyian tudták, hogy ebben az esetben a „faluba“ azt jelenti, hogy az utcára, a kertek alá,esetleg a kocsmába, csatangolni, a kövesúton sétálni, kurjongatni vagy dalolni — egyszóval a „faluba“ egy közelebbről meg nem határozott hely, s a legény megy, ahová akar s ahol majd a véletlen megállítja őt. Egy kicsit a mesz- szeség, az idegen kaland- és mesevilág ez. Mert jelentett ez kukoricafosztók körüli ólálkodást és csínytevést, lakodalmas ablak alatti várakozást, hogy mikor „hoznak ki“ egy tányér húst kóstolónak, egy-két üveg bort kedvcsinálónak mert a jó lakodalom ismertetőjele az, hogy a hivatlan vendégek is jól érzik magukat az ablak alatt.

Külön oldala volt a lsgénykedésnek a csínytevés. A faluban csatangoló legények virtusból megtették, hogy a lányos házak utcára nyíló ajtóit leszedték és összecserélték, s ugyanezt tették a kapukkal is. A ház elől elhúzták a hengert, amit a gazda este otthagyott, mert másnap újra hengerelni ment, a falu másik végére vitték és ott hagyták. Másnap a gazdája káromkodva kereshette, s bosszúszomjasan nyomozhatott a csínytevők után. Télen a lovasszánkókat lopták el az utcáról, a falu körüli dombokra vitték, és hujjogatva, kacagva, hemperegve siklottak le rajta a holdfényes domboldalon, fürtökben lógva a nagy lovasszán két oldalán. A idősebbek még olyan legénycsínyekről is meséltek, hogy szétszedték a gazda szekerét, részenként felvitték a háztetőre, és ott összerakták. A szekér szétszedéséhez és összerakásához értettek, mert az egyik legfontosabb munkaeszközük az erős, vasalt parasztszekér volt. Reggel az ébrodő gazda aztán nem az udvarán találta meg a szekerét, hanem a háza cseréptetején, s volt vele elég gondja-baja, amíg a szomszéd vagy az asszony segítségével leszedte. A kuko- ricafosztókban érett paradicsomot és záptojást dobtak a legények a fosztók közé, aztán futottak, mert a dolgozó férfinép kirohant utánuk és világgá kergette őket, jaj volt annak, ak t ilyenkor.elkaptak a dühös férfiak, olyan gazdák _ házas emberek

— is voltak, akik már előre lesték a legényeket, és ha tetten érték, karóval a kezük-