Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (IV.)
ben a messzi határba kergették őket az éjszakában. Ilyen veszélyes eseteket másnap töviről hegyire megbeszéltek, nagyokat nevettek rajtuk, a. falu is beszélt róluk, és a részvevők férfikorukra sem felejtették el: „Höj, mikor T. D. ekergetgtt a Büdösvízig, majd összeestünk má a szaladástó.“ A múlt század végén és századunk elején lovasjárgányokkal hajtották meg a cséplőgépeket (s ez már korszerűbb cséplési mód volt, mint a nyomtatás). A járgány egy nagy fogaskoszorúról a forgómozgást hosszú vasrúddal — az úgynevezett stangllval — továbbította. Ez a štangli hét-nyolc méter hosszú volt, és jó néhány kilogrammot nyomott. Apám és legénybarátai — de még fiatalember korukban is — ezt emelgették, kevésbé szabályosan ugyan, mint a súlyemelők, de nem kevesebb erőkifejtést bizonyítva. A próba ez volt: fej fölé emelni és kinyomni, minél többször, annál jelesebb a teljesítmény. A testi erő rendkívüli megnyilvánulásait számon tartja a falu, a férfiak általában tudták, ki hogyan emeli fel a nyolcvankilós zsákot, ki veszi fel a teli zsákot a földről egyedül vagy ki emeli meg a megrakott szekér „farát“, ha mondjuk a kerekét kell megkenni vagy kicserélni. Nősülése előtt a legénynek már aratnia kellett, hogy bebizonyítsa: a legkeményebb férfimunkát is elvégzi, s megbízható gazda lesz belőle. Még az idegekkel összekötő erőteljesítményeket is számon tartották: hallottam egy sovány, alacsony emberről, aki nem tudta kinyitni markoló ujjait, ha valamit dühösen megfogott. Mesélték róla, hogy egyszer megfogta egy izgága legény hátulján a nadrágot, s az csak úgy tudott szabadulni tőle, hogy addig fickándozott, míg ülepéről a nadrág a félelmetes markolású férfi kezében maradt. A parasztközösség az egyidejűség valóságát élte, jelenében ott volt egymás mellett a múltja és a jövője. Az emberfia születésével egy sokarcú, de egyforma érdeklődésű közösség figyelmének az ellenőrzése alá került, s a közfigyelem fényében élte le életét. A közösségi emlékezet megőrizte erényeit és hibáit, figyelemmel kísérte életét: az egyén egyben alanya és tárgya is volt közössége tevékenységének. Részt vett a többiek életében, és ott állt koporsójuk felett is, hogy az utána következők egyszer majd az ő koporsójára is rögöt és hantokat húzzanak. (Következő számunkban: jogok nélkül) Kunt Ernő: Árvíz idején (Magyar Népköztársaság)
