Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (IV.)

tudták, hogy a kamasz a keresztapját utánozza majd viselkedésben, gondolkozásban, talán még erkölcsben is. Mert az erkölcs területén is fontos szerep jutott a legénykeresztapának, mégpedig olyan szerep, amit a közösségi élet rendje és egészsége érdekében kellett megtanulnia minden férfitagjának, s ez a lányokkal való ismerkedés és kapcsolat módja, a párválasztás külsőségei és lényege s az érzelmi — szexuális — élet intim problémáinak ismerete volt. A megkeresztelkedett legénykének már szabad volt „lányokhoz járni“, s gyakran a keresztapa vitte el őt első Ízben, hogy bemutassa, hogyan kell „kopogtatni“, illedelmesen beköszönni, beszélgetni, emberségesen viselkedni. Ezekről a kérdésekről a szülei nem beszéltek a parasztlegénnyel, megbírálták, szidták, ha rosszat tett e téren, de nem tanították. Puritán szégyenérzet és szemérem gátolta meg, hogy apa és fia vagy anya és fia ilyen témáról beszélgessenek. A lányokkal talán más volt a helyzet, de a parasztfiú a nemi életről szerzett ismereteit és tapasztalatait legénytársaságban szerezte meg.

Visszatérve a nagy eseményre, a szertartás a kocsma különszobájában folyt le. Hosszú L-alakú asztalsor mellett ültünk, keresztapa és jövendő keresztfia egymás mellett. Mindenki ismer mindenkit, mintha egy nagy család tartana rokoni találkozót. A hangulat fesztelen, de emellett ünnepélyes és komoly, mint minden igazi közösségi eseményen.

A szertartás egyszerű, de így is önállóságot követel. Az „elsőlegény“ bevezető beszéde után, melyben jogaikra és kötelességeikre inti a suttyókat, a páros szerepek következnek; a keresztfiú poharát emelve mondja: „Eddig hívtam (pl. Lajos) bátyámnak, ezután hívom keresztapámnak!“ Mire az idősebb: „Eddig hívtalak (István) öcsémnek, ezután hívlak keresztfiamnak!“ A valóságban az öcsém-bátyámozás már nem élt a közhasználatban, és a tegezés vagy magázás kritériuma az volt, hogy 'a fiatalabb járt-e az idősebbel iskolába. Akik együtt koptatták az iskolapadot, azok tegezték egymást, de a rítus — jellemzően — szóhasználatában megőrizte az emelkedettebb meg- szólítási formát. A fogadalomtétel után keresztfi és keresztapa fenékig ittak egy-egy pohár bort vagy pálinkát, és keményen kezet fogtak. A kölcsönös fogadalomtételek elhangzása után ivás és éneklés következett, s az újdonsült legények sorban elkezdték a „nótájukat“. Ez már ízelítő az elkövetkezendőkről, mert a mulatásoknak elengedhetetlen kelléke a nótázás, a dalolás; a legénynek nótája kell hogy legyen, amit el kell tudnia kezdeni úgy, hogy a hangjával szégyent ne valljon. Az éneklés — dalolás — a közösségi élet fontos mozzanata: mulatáskor (kocsmában, lakodalomban, este a faluban), a templomban vagy temetéskor egyaránt. A parasztlegény életében volt egy — korai — szakasz, amikor fokozott mértékben érdeklődött a „dalok“ iránt; még apám után is találtam egy sárga vonalas „irkát“, amibe az ő jellegzetes hegyes betűivel műdalokat és lakodalmi rigmusokat — hívóverseket, kérőverseket és tálaláskor mondandó rigmusokat — írt. Érdeklődése szükségszerű volt, mert szépen dalolni és sok nótát ismerni előnyt: rátermettséget és vonzó emberi értékeket jelentett a többiekkel szemben. De még ennél Is fontosabb volt, illetve ebből következett, hogy a legényt „dorozsbának” — vőfélynek — hívhatták. Mennyi mindent kellett ehhez tudnia! Először is szépen felöltözni, nádpálcát szerezni .fehér szalagot és bokrétát tűzni a mellére, aztán lóra vagy kerékpárra ülni s bejárni a falut, esetleg a szomszéd falvakat, és ügyesen elmondott rigmussal meghívni a rokonokat a lakodalomba. Aztán jókedvre derítő mondókák kíséretében felszolgálni a levest, a húst, a bort és pálinkát, elkezdeni a nótázást, megkezdeni a táncot, ébren tartani a jó hangulatot, legtovább bírni az italt, dirigálni a cigányzenészeket, s mindehhez fellépés, ismeretek és tudás s így az ilyenkor dalolt nóták ismerete is kellett. A „dalolós“ legényt mindenütt szerették, s a lányok előtt is nagy volt a becsülete.

Minden törekvés arra irányult: az emberré váló fiatal minél derekasabban állja meg helyét a faluközösségben. Mert a parasztlegény világát — gazdaapjáéhoz hasonlóan — a falu határai zárták körül. Mindennapi érdeklődése és mozgásköre csupán a legtávolabbi dűlők széléig terjedt. Különleges alkalomra volt szükség ahhoz, hogy ezeken a határokon túl jusson. A vásárok, a szomszéd faluk — Alsó- és Felsőfegyvernek, Vá- mosladány, Garamszentgyörgy, Nemesoroszi (röviden: Oroszi), Kis- és Nagypeszek búcsúi és táncmulatságai adtak ilyen alkalmat, ahová apám legénykorában — vagyis a huszas években — még lovon, hintón vagy „kocsin", később pedig már kerékpáron mentek a legények. De csak akkor érezhették magukat biztonságban, ha legénybarátaik