Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (IV.)

így sajátította ki a parasztközösség a vallást a saját céljaira, szertartásaiból a fölcseperedő legénykék és az iskolát kijárt kamaszlányok számára embernevelő iskolát teremtett, ahol nyilvános viselkedést, önérzetes fellépést és cselekvési biztonságot tanulhattak.

A legényéietben való egyenjogúsághoz — mondhatnám: — nagykorúsításhoz — a legénykeresztelő adott lehetőséget. Meg természetesen a munka, a paraszti munka, a kaszálás, kapálás, kéveadogatás, melyet a suhancnak felnőtt szinten kellett elvégeznie, mert ezen a téren már felnőttként számoltak vele. Kötelezővé vált számára a munka, íratlan szabállyá s mégis vastörvénnyé, embersége alapjává, mely a társasági életben való részvételhez és a szórakozáshoz is biztosította számára a jogot. Nálunk a legénykeresztelőt a búcsú alkalmával, Márton-nap előtti vagy utáni vasárnapon tartották; (Szent Márton a falum védőszentje). Csakhát ki tartja ezt már számon? Egyáltalán, a búcsú eredetén és közösségi küldetésén is gondolkodni lehetne, nyilvánvalóan vallásos gyökerekkel kapaszkodik a középkor, vagy még inkább a reformáció és ellenreformáció korába, a kései feudalizmus hitéletébe. Föltehetően katolikus eredetű, a búcsújárásoknak a jobbágyi helyhezkötöttség folytán valamiféle pótléka, de mikor és miért kopott le róla a vallásos köntös annyira, hogy ma már az is megválaszolhatatlan kérdésnek látszik: miért éppen Márton napján tartják, miért Szent Márton az,N akit a falum ilyen megkülönböztetett tisztelettel illet, hogy az ő neve napjához köti a szórakozás, a játék és vendéglátás kiteljesedésének az idejét. Mert az én kamaszkoromra visszagondolva, ezt jelentette a búcsú a faluban: először is a sátrakat (cukorkák, játékok, „piros puska“, riasztópisztoly, aztán a ringlispil) a gyerekeknek, aztán az esti mulatságot a fiataloknak és a vendégeskedést — a szomszéd falukból is eljöttek a komák, sógorok, ha voltak — a felnőtteknek. Ilyenkor már van újbor — többnyire jő savanyú otelló — és hízóliba. És jó híg, sötétszürke sár, bokáig érő. De ez nem baj, azért van magasszárú bőrcsizmája legénynek, férfinépnek, hogy ne kelljen néznie, hová lép este, a koromsötét éjben.

A legénykeresztelő felett is elgondolkozhatnánk: mire kellett, miért volt rá szükség? Céltalanul ebben a faluvilágban semmit nem tett a nép! A legésszerűbb magyarázatnak az tűnik, ha a legénykeresztelőt a tapasztalatátadással és a közösségi életformára való neveléssel hozom kapcsolatba. A parasztélet folytonosságának éltető eleme a tapasztalatok átadása, a munkamódszerek — akár gyártási ismereteket is mondhatnék!

— ismerete, a föld megművelésével és az állatok nevelésével kapcsolatos szakértelemnek apáról fiúra való öröklése. S ha figyelembe vesszük a paraszttársadalomnak ezt az alapvető jellemvonását, akkor az iskolából kikerülő suhanc számára a néhány évvel idősebb „keresztapa“ a legényéletben való jártasságot és az intim — szerelemmel, lányokkal összefüggő — kérdéseknek az értőjét jelentette.

Az én korosztályom éppen az utolsó háborús őszön — 1944-ben — keresztelkedett volna, a közeledő frontra való várakozás hónapjában, amikor a novemberi sarat a kényes legénycsizmák helyett katonabakancsok, lópaták, ágyúkerekek és lánctalpak dagasztották. A visszavonuló katonatömegek a búcsúnak és a keresztelkedésnek még a gondolatát is magukkal sodorták, s a nagy eseményt csak egy évvel később. 1945 novemberében tartottuk meg. Az idősebb legények a hagyományok szerint megrendezték a legénykeresztelőt, s nemcsak azért, mert szokás volt, s a falu népe hagyományok és szokások szerint éli az életét, hanem azért is, mert szükség volt rá, hogy a tizenöt évesek a legénytársadalom teljes értékű tagjai legyenek. Formaság volt, de megkerülhetetlen és szükséges formaság, s a falu a háború és a front derékhajlító nyomása alól fölegyenesedve ösztönösen a régi, járt útján indult tovább. A szokások magától értetődő fölelevenítésével a parasztközösség a régi életmódjához való ragaszkodásáról tett hitet. Kultúráját ott folytatta, ahol a front félbeszakította azt.

Keresztapát kellett választanom. Józan körültekintést és megfontolást igénylő feladat. A legénykeresztapa tanácsadó, pártfogó és segítőtárs, személye — még ha nincs is jelen — biztosítékként és oltalmazóként áll a suttyó legényke mögött. Ezért olyannak kell lennie, aki fizikailag és erkölcsileg egyaránt támaszt jelent. Erős, dolgos, jó természetű és határozott, semmiképpen sem szószátyár vagy kötekedő, de ha kell, bátran kiálljon érdekeiért és igazáért, ilyen esetben még verekedjen is, ha a dolog úgy kívánja. A szülők rendszerint nem szóltak bele a választásba, jóváhagyták azt, de látszott, hogy előzőleg meghányták-vetették egymás között a gyerek döntését, mert