Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (IV.)

sorban az első legények és a katonaviseltek ültek (öreg legények, agglegények), mögöttük koroszályuk szerint foglaltak sort a többiek. Érdekes, hogy a fiatal férfiak kórusán ez éppen fordítva volt: itt az első sorban az „újemberek”, a fiatal házasok ültek, talán, hogy jobban láthassák menyecskefeleségüket és egymás szeme előtt legyenek. Az asszonyok padsoraiban is a fiatalasszonyok ültek elöl, hátul pedig az öregek. A lányok padsorában — már említettem — a korával együtt hátulról előre halad a lány.

Nem volt ez a rend üres formaság vagy fölösleges kényszer? Ilyen törvényszerű szokások jegyében nőttek fel és élték le életüket az egymást váltó parasztgenerációk, így már gyermekkoruktól kezdve tisztában voltak azzal, hogy hol a helyük a közösségben, s korán tudatosították jogaikat és kötelességeiket. S ez biztonságot nyújtott a számukra, megismerték a múltat, s általa tisztán látták a jövőt. A templomi ülésrend a vagyon szerinti rétegeződést is tükrözte. A férfiaknak és az asszonyoknak két párhuzamos padsoruk volt, egyik sorban a „jógazdák“, a másikban a kisgazdák és zsellérek foglaltak helyet. Az asszonyok padsoraiban az egyik a módosabbaké, a másik a szegényebbé vagy földnélkülieké. A kor szerinti ülésrend mellett ezt az értékrendet is betartották, bár semmilyen törvény nem írta elő, csupán a szokás és az illendőség parancsolta így. A lányoknak és a legényeknek csak egy padsoruk volt, náluk a vagyon szerinti megkülönböztetés még nem érvényesült, vagy ha igen, csak oly módon, hogy a korosztályokon belül az egymáshoz húzók, akik egymás mellett akartak ülni, egyszerre mentek be a templomba, hogy a padban összekerüljenek. Így az is megtörtént, hogy akivel nyolc évig együtt ült a gyerek az iskolában, később legényként, fiatalemberként és meglett férfiként ugyancsak egy padba került vele vasárnaponként a templomban, és így szinte egymás mellett élték le az életüket. Így alakultak ki azok a kölcsönösségen és bensőségességen alapuló kohéziós erők, amelyek a faluközösség kapcsolatait éltették és szorossá fűzték.

Tizennégy éves múlt a kamaszgyerek, elvégezte a nyolcadik osztályt, tehát „kijárta“ az iskolát, már addig is sokat segített a gazdaságban, de ettől kezdve „hivatásszerűen“ dolgoznia kellett. Felnőtt arra, hogy részt vállaljon a parasztsorsból: szolgálja a földet és azáltal az úri rendet. Kenyeret és katonát biztosítson az államnak és annak az osztálynak, melynek érdekeit az állam volt hivatott védeni. A kamasz a munkában rögtön egyenlő a felnőttekkel, de jogokban még nem. A konfirmáció lehetővé tette az egyházi közösségbe való befogadást, és meghozta számára az úrvacsora — a „gyónás“

— jogát. A gyónó gyülekezet elzárkózott a világtól, s egyedül maradt a vallás eszményével és önmagával; a nyilvános szertartás végeztével, amíg a gyülekezet énekelt, a gyerekek, az idegenek vagy mások, akik valamilyen okból nem akartak úrvacsorázni, elhagyták a templomot. Nagyanyám és anyám, hazajőve a templomból, mindig megemlítették, ha olyan valaki maradt benn a „gyónás“ alatt, akinek nem lett volna ott a helye.

A felcseperedő legényke számára a „gyónás“ a komolyság, az önfegyelem és a méltóság próbája volt. öntudatosan kellett a vörösbársonnyal terített úrasztala elé járulnia, nyugodt — nem remegő — kézzel venni át az apró szelet kenyeret a pap kezéből, szájába tenni, megrágni és lenyelni, s közben körbejárni az asztalt, nyugodtan megállni, várokozni, mozgó állkapcsú cimboráit látván nem vigyorogni, s átvenni a paptól az aranyserleget, fegyelmezetten aprót kortyintani belőle, zsebkendővel szájat törülni, s végül egyedül felmenni a kórusra.

A frissen sült, hófehér kenyérszelet szívós radírgumivá változott, megrághatatlan műanyagdarabbá, érdessé és ragadóssá, le nem akart csúszni a gyomorba, megakadt a nyelőcsőben, és a pattanásos arcú, esetlen kamasz szerencsétlenül őrölte fogaival, nagyokat nyelt közben, küzdött a falattal, mint Móricz szegény embere a rágós porco- góval a lakodalomban, a pap már a borral teli kelyhet nyújtotta feléje, de a kenyér még mindig a garatja bejáratánál ült, s nem mozdult lefelé. Bizony, nem volt ez könnyű helyzet! És a sok figyelő pillantás kereszttüzében körbemenni a templom közepén, az asztal körül, úgy hogy ne siessen, de lassú se legyen, egyenes tartással és megfontolt léptekkel körbejárni az úrasztalát, ahogy azt a szertartás méltósága és az emberség megköveteli, mindezek a próbatételek és a helytállás bennük lélekben és önbizalomban megerősítették a kamaszt és közelebb hozták a többiekhez, a gyülekezethez, a közösséghez.