Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (IV.)

dugva a kóruson, akár aludhattak is prédikáció közben. (Mint ahogy ez meg is történt húsvét második ünnepén, az öntözés utáni ittas állapotban vagy bálok után karácsonykor, újév délelőttjén.) A legényekével szemben lévő kórusról a fiatalemberek egyaránt jól látták a lányokat és asszonyokat, s talán éppen olyan gyakorlati elgondolással jelölték ki éppen itt a helyüket, hogy menyecskefeleségűkre láthassanak, azok meg ő rájuk. A lányokon kívül a legények látókörében csak az idős férfiak maradtak, hogy a fiatalok tőlük tanuljanak magatartást és viselkedési módot. Az asszonyokra nem láthattak, rejtve maradtak előlük a menyecskék és a fiatalasszonyok. Az ülésrend régen alakult ki, az egymást követő nemzedékek belenőttek, örökölték és tiszteletben tartották a szokást. Célszerűségét és gyakorlati szempontjait nem látni vagy tagadni kár lenne: az ülésrend a közösségi érdeklődés és figyelem szempontjainak megfelelően

— mindenkinek a maga fontosságához vagy érdekeihez szabott helyet jelölt ki. (Például a lányok a legények szeme előtt közszemlére téve nőttek anyányiakká, hogy könnyebben választhatók legyenek s a vallásos alázatba merülve, szemérmes szépségükben tetszetősebbnek tűnjenek.)

De a templomban még a társasági viselkedés és szereplés módjából is leckét kapott a fiatalember és leány. Az ünnepélyes alkalom, az emelkedett, komoly hangulat, az erkölcsi és a lelki tisztaság igényének láthatatlan jelenléte megkívánta, hogy a megjelenésre és viselkedésre fokozottabb gondot fordítsanak. A jámbor, de méltóságos és magabiztos tartást és nyugodt mozdulatokat értékelték itt kedvezően.Az embert a falu szeme figyelte, elemezte mozdulatait, arekifejezését és ballépéseit, helytelen gesztusait megjegyezte a közösségi emlékezet. „Fellépése” nagyban hozzájárult a róla alkotott képhez: milyen ember?! „Fajin ember?“ Vagy: „mátoha?“ (ügyetlen?) A parasztembernek a munkabírása, szorgalma és józan mértékletessége mellett a nyilvános összejöveteleken tanúsított viselkedése is hozzájárul emberi profiljának közösségi értékeléséhez.

A parasztkamasz, éppen csak kilábolva a pubertás esetlenségeiből, itt döbbent rá, hogy a rászegeződő asszonyszemek pillantásainak arcpirító csóvái közepette nem is olyan könnyű magabiztosan bemenni a templomba, és felmenni a kórusba anélkül, hogy az előtte menőbe ne ütközzék, meg ne botoljon, zavarában el ne vörösödjék. Szemét lesütve vagy maga elé bámulva, dobogva igyekezett fel a deszkalépcsőkön, és örült, amikor felért, s nem láthatta már senki, csak a hasonszőrű cimborák. De még ennél is nagyobb próba volt számára tizennégy éves korában a konfirmáció: a megtanult vallási ismereteket, imákat és szövegeket a lévai esperes jelenlétében és a gyülekezet nagy nyilvánossága előtt kellett „felmondania“. Hosszú nadrágot is ekkor kapott először. Ha a szövegbe „belesül“ — 'belezavarodik — szülei és ismerősei előtt, az az ő nagy szégyene. A darabos kamaszok és anyányi lányok úgy bemagolták a katekizmust, hogy a „felmondásból“ végül is gépies és gondolkodás nélküli szóhadarás és darálás lett. Ez azonban nem jelentett sikertelen szereplést és kudarcot. Az öregek szemében a tudás csalhatatlan jele az volt, ha a konfirmáció vagy az iskolai kis- és nagyvizsgák alkalmából a gyerek folyékonyan, hiba nélkül és szóról szóra mondta el a szöveget. Még ha alig értett is belőle valamit. A tudás alappillérének a falum értékrendje a jó emlékezetet tartotta. S aki fiatal s emellett jól artikulált, szépen hangsúlyozott és megfontoltan ejtette ki a szavakat, a közvélemény szemében az okosság várományosának számított.

A paraszti életet szabályozó értékviszonyok egyik fontos tényezője az életkor. A jogok és kiváltságok hierarchiája az öregek — idősebbek — elsőbbségére és tiszteletére épült. Az ebből következő szigorú rendet már korán megtanulta a paraszt, legtisztább formájában éppen a templomban. A harmadik harangszóra — a hármazásra — váró férfiak vagy az iskolaudvaron beszélgető legények kor szerinti sorrendben mentek be a templomba. Az idősebbek elöl, utánuk a fiatalok. A legények és kamaszok ugyanígy: az első legények vezették a sort, utánuk az évfolyamtársaik — akikkel „együtt jártak iskolába”, vagyis egy évben végeztek — nyomukban a regruták, a fiatalabbak és a kamaszok, végül az iskolásgyerekek. Suttyó legénykék voltunk, emlékszem, s közülünk egy-két nagyravágyó előretolakodott, hogy a „nagy“ legényekkel mehessen be egyszerre, de azok félretolták őket, még a hátukba is kaphattak egy lökést. De ha mégis sikerült valamelyiküknek „soron kívül” bemenni és megelőzni a többieket, a vele egykorúakat, akkor azok később szemrehányással illették, büszkének — „kínyesnek“ nevezték. Az ülésrend is a kor szerinti megoszlást követte: a legények kórusán az első