Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (IV.)

történet vagy szívfájdító hasonlat is megríkatta őket. A férfiak Jóval ritkábban érzékenyültek el. Én kevésszer láttam férfit sírni a templomokban, de egy esetre máig is emlékszem: a pap P. J. katonafiának halálát jelentette be, Voronyezsnél esett el a legény; a gazda nagyon kemény ember volt, a fiát is vasfegyelemmel nevelte, akkor mégis a padjára borult, és úgy zokogott. Vele sírtak a lányok, az asszonyok, de még néhány meglett férfi is. A dísztelen templomban egyszerű szertartás keretei között nem istennel, de önmagukkal találkoztak az emberek. S akit baj ért vagy csapás sújtott, sorstársai előtt öntötte ki a fájdalmát, hogy megszabaduljon tőle.

Negyvenöt tavaszán szabadulni akartunk az átélt nélkülözések terhétől. Beszélték, még az olyan gazdák is eljöttek akkor a templomba, akik évtizedek óta nem tették be oda a lábukat, dacolva így istennel és a közösséggel. Mert a közösségbe való tartozás megkövetelte a templomjárást, ha valaki nem járt el, azt ugyan az ő magánügyének ismerték el, de pogányságát számon tartotta a falu. S akkor még ezek a „pogányok“ is eljöttek. Pedig a templom szegényesebb volt, mint bármikor azelőtt. A padok nagy részét eltüzelték a frontkatonák. A harmónium elveszett. A falak piszkosak, nagy darabokban hull róluk a vakolat, az ablakok kormosak, sok üveg kitört, és a lyukakon ragyogó kék ég néz be a hívőkre. Otthonról székeket és lócákat hordtak össze a hívők az eltüzelt padok helyére. A templom tömve, a hosszú téli háborús hónapok után ez az első istentisztelet. Elkallódtak a zsoltárok és dicséretek számát mutató fehér betűs, fekete ' fatáblácskák is, az előénekes fennhangon mondja be a hetvenötödik zsoltárt. Hatalmas hangerővel, dübörögve zúg az ősi ének: „Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram téged tartottunk hajlékunknak..Már könnyek csillognak a szemekben. Isten a történelem vaskeze által visszahelyeztetett hatalmába, fénye most töretlenül ragyog, s a templom újra a közösség vigasza és menhelye, mint a középkor végén, a reformáció és ellenreformáció idején. És amikor a pap beszélni kezd az Orról és az ő népéről, melyet megpróbáltatásoknak és szenvedéseknek vetett alá, hogy hűségét próbára tegye, a lelkek mélyéről őszinte zokogásban csuklik fel az emberi kicsiség fájdalmas megérzése. Ebben a pillanatban a vallás, a templom és az isten- tisztelet maradéktalanul teljesíti azt a funkcióját, melyet a parasztközösségben évszázadok óta betölt. Ez a találkozás istennel a közös sors szimbóluma, az együvétartozás kovásza, a közösség kollektív érzelmi színvallásának jele, és a falu őszinte magába- roskadásának a tisztítótüze. Soha később nem tért vissza ez az óra még egyszer. Azon a nyáron néhányszor még teli volt a templom, nagy hangerővel zúgtak fel a zsoltárok, aztán a férfiak, legények fokozatosan elmaradtak, először a „pogányok”, majd azok, akik „nem értek rá“ elmenni, később pedig már azok is, akik távolmaradásuk indokául az égvilágon semmilyen okot nem találtak, mert nem is kerestek. A munkatempó növekedése és a termelés fokozódása, az anyagi világ hétköznapi gondjainak a formájában isten hatalmával is szembeszállt és fokozatosan győzedelmeskedett. A közösség új irányok felé tájékozódásával, mely később a falu bomlását is megindította, a vallás veszített közösségi összetartó erejéből és erkölcsformáló küldetéséből.

A templom más szempontból is a közösség rendszeres találkozásainak a helye és összetartó ereje volt. A vallási kötöttségek mintegy beleépültek a falu erkölcsi rendjébe és a parasztkultúra felépítményébe. Szerepét ismertetve, mindjárt azzal kezdhetnénk, hogy a templom pontosan mutatta a közösség csoport- illetve rétegtagozódását. Külön padsorban ültek a lányok, az asszonyok, a fiatal és idősebb férfiak, a legények és a gyerekek. Mindenki tudta, hol van az őt megillető helye, s ha valaki más helyre ült, annak nyomós oka volt, és a többiek azonnal észrevették. Kiváltságos, fenntartott helyük csak a falu bírájának és az egyházi elöljáróknak — presbiterek, kúrátor, kántor vagy előénekes — volt, de a szokásrend rajtuk kívül is kijelölte mindenkinek a helyét. Az iskolából „kiszálló“ lánykák az ő padsoruk leghátulső padjában ültek, s ha évei haladtával a lány elébb ült egy paddal, ezzel azt jelezte, hogy eladó sorba nőtt; ha még előbbi padsorba került, már ezt a kort is túlhaladta, és öregedni kezdett. Az íratlan törvény a lányok padsorát központi helyen jelölte ki, a szószékkel szemben, a templom közepén, ahová mindenki odalátott. De a legjobban — a kórusból, a karból

— a legények láthatták őket, így a lányok állandóan ki voltak téve a közösség vizsla tekintetének, minden mozdulatukat megfigyelhették, minden gesztusukat, fejtartásukat, suttogásukat vagy apró mosolyukat megjegyezték. A legények valósággal el voltak