Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (IV.)
Duba Gyula 2. A faluközösség A menekülés utáni első istentiszteletre még ma is úgy emlékszik sok ember, hogy „akkor az egész falu ott vót a templomban és mindenki rítt.“ Ha nem is egészen így volt, de majdnem így. Sírtak az asszonyok és a lányok, de még a meglett férfiak közül is sokan, az öregemberek majd mindannyian, csak a legények, a kamaszok és a gyerekek szeme maradt száraz, őket nem indította meg az általános elesettség és a pusztulás képe, az átélt szenvedések, nélkülözések. Meg aztán ők odafenn a kóruson — ahogy a faluban mondják: a karban — nem voltak annyira szem előtt, kívül estek a közösség látókörén, ők viszont, az asszonyok kivételével, mindenkit megfigyelhettek; a lányokat, a férfiakat és öregeket, s közben maguk rejtve maradtak. Márpedig ez lényeges mozzanat volt a templomban, mert az itteni elérzékenyülést, nyilvános sírást, a könnyekben feltörő érzelmeket nemcsak a belső fájdalom válthatta ki, hanem a közösség lelki közege, a közös sors átélése és az iránta érzett, szokássá váló viszonyulás kényszere is okozhatta. A sírás ragadós, mondhatnánk, a felcsukló zokogás, orrfúvás és szipákolás mások könnyzacskóira is hat, és tömeges „rívást“ eredményez. Azon a tavaszi istentiszteleten mégis ösztönösen és őszintén sírt a falu. Dehát ennek is megvolt a maga oka, megvoltak a törvényei. A gazdák reformátusok voltak, kálvinisták. Puritán erkölcsök szerint éltek, szigorú munkafegyelmük nyugodttá, megfontolttá és szenvedélytelenné tette őket, magukba zárták érzelmeiket. Az asszonyok halottaikat hangos jajszóval siratták meg, de a parasztnép a halál tényébe belenyugodott: a korai halál „istencsapás“, az öregkori törvényszerű és elkerülhetetlen, előbb-utóbb mindenkit elér. A betegségeket magukban hordozták, de viselték, s csak akkor maradtak ágyban, amikor már nem bírtak felkelni, s az ilyen súlyos betegség is csapás volt, büntetés. A csapással sújtottak és hozzátartozóik számára a templom hely és alkalom volt arra, hogy fájdalmukat, kétségbeesésüket vagy meghatottságukat a közösség előtt nyíltan kimutassák és bevallják. Az elérzékenyülés itt nemes emberi tettnek számított. Az istentisztelet: a faluközösségnek rendkívüli és emelkedett, őszinte körülmények között való találkozása önmagával. A prédikáció: közvetett alkalom a lelki önbírálatra, egy olyan hangulat elfogadására és átélésére, amely megerősíti az egybetartozás tudatát. A vasárnapi istentisztelet olyan rendszeres közösségi esemény volt, amely újból és újból lehetővé tette, hogy egy nagy család tagjaiként találkozzanak az emberek. Visszaemlékezve a gyerekkoromra, hallani vélem a templomból hazatérő asszonyokat: „hugyan mégbeszétt a pap, istenem...” Vagy: „nagyon fajinó beszétt. ..” És azt is megemlítették néhány mondatnyi kommentár kíséretében, hogy ki „rítt“. Leginkább az asszonyok. Néha az is megtörtént, hogy olyan baj vagy csapás — betegség, haláleset, szerencsétlenség — miatt sírt valaki, amellyel szemben az életben egészen más álláspontot foglalt el, keményebbet, talán szívtelenebbet és önzőbbet — öregekkel, betegekkel szemben —, és lám, a templomban megsiratta esettsé- güket. Az asszonyok ilyenkor szóba hozták az illető kétféle viselkedését, de nem szólták meg érte, nem vették kétszínűségnek a magatartását, siránkozását bűnbánatnak minősítették; a gyülekezet előtt való sírás az őszinte fájdalom hiteles jele volt. Sajnál- nivalő gyermekbetegségnek vagy tragikus halálesetnek a prédikációba szőtt fölemlítésekor a megidézett bánat tömegpszichózisként késztette szipogásra, szemtörülgetésre és orrfúvásra az asszonyokat, néha még a pap szájából elhangzó egy-egy érzelmes vajtkdó parmsz tmlág
