Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Bitov, Andrej: Penelopé

— Tessék? — kérdezte gépiesen, még mindig nem tudva, mitévő legyen, és élesen a lányra pillantott.

A lány olyan tekintettel nézett körül, mint akinek fogalma sincs, hova keveredett Valami gyerekes tanácstalanság volt most az arcán, valami sebzett kiszolgáltatottság. Olyan volt, mint aki szégyelli magát, vagy bűntudatot érez. A többiek: a járókelők, Lobisev, mind-mind rendes emberek, éppen csak ő nem. A világ is kitaszította magából

— ez volt az arcára írva. Pedig ha ő, Lob'sev nincs, akkor most nem volna ilyen ennek a lánynak az arca. Egyetlen szörnyű érzésként tört rá ez a felismerés, és ettől minden ereje elhagyta. Képtelen volt beismerni, hogy hibázott. Bűntudat mardosta, de ugyanakkor görcsösen igyekezett föloldozni magát. De a legerősebben még most is a szégyen vájkált benne, az a tudat, hogy szégyellni való dolog most itt állnia ezzel a lánnyal a Nyevszkijen. S ahogy ez a két ellentétes érzés viaskodott benne — az szinte kibírhatatlan volt.

Ekkor észrevett valamit a lány kezében, ami eddig, úgy látszik, elkerülte a figyelmét. Valami zöld rongyot szorongatott. Ugyan hol szerezte? A rongy egy plszkoszöld kötött sapka volt, hajcsavarokkal tele. Most egyenként kiszedte őket a sapkából, és gondosan szétrakosgatta a zakója két zsebébe. Testhez simuló kabátján ettől a kitömött zsebek lehetetlenül elálltak. A kiürült sapkát, rövid haját gondosan alágyűrve, a fejébe húzta. Nehéz volt elképzelni, hol tehetett szert ezekre a kincsekre. Mindenképpen rémes látvány volt ez, Lobisev azt sem tudta, hová legyen szégyenében. Szerencsére a mellette levő ház főbejáratában fölfedezett egy telefonautomatát, motyogott valamit az orra alatt, és beugrott a kapun.

A lányt onnan bentről nem lehetett látni. Lihegve bedobta az érmét. Az érme eltűnt. Magpróbálkozott egy másikkal, közben szorongva az ajtó felé nézett: a lány nem volt sehol. Az érme megint eltűnt. A háta mögött két egészen fiatal lányka állt meg, az egyik különösen szemrevaló. Álltak és várták, hogy befejezze a beszélgetést. A lányt még mindig nem látta sehol. Letette a kagylót, s a lánykák csivitelve elfoglalták a helyét. Nem volt ereje kilépni a Nyevszkijre. Megpróbált beljebb húzódni. Megfordult — az ajtóban ott ragyogott a Nyevszkij napsütötte négyszöge. Járókelők. Szemben egy ház. Száguldó autók. S ekkor a négyszög közepén, mint egy keretben, mint egy fényképen, megjelent a lány. Egész biztosan ő volt, jól láthatóan, éles megvilágításban. Lobisev árnyékban állt. Itt nem láthat meg, gondolta. Pedig nyilvánvaló, hogy látja, különben nem nézne így rá. Valami nagy nyugalom, mélységes megértés volt a tekintetében, kihívásnak semmi nyoma. Lobisev még mindig képtelen volt kilépni a Nyevszkijre. Magához intette a lányt a kapualjba. Csak úgy, egy ujjal, de azt is esetlenül, titokban — hogy olyan legyen, mintha nem is intett volna, mintha csak valamiért megmozdította volna a kezét. A csitrik még mindig telefonáltak. A lány meg állt az ajtó fényes keretében, és nem mozdult. Lobisev a lánykákra sandított, és még egy-két lépést hátrált. A lány még most sem mozdult, csak nézte némán a férfit. Mit csináljak? Mit csináljak? — töprengett Lobisev, és újra intett neki, most már valamivel határozottabban. A lánykák kilibbentek a Nyevszkijre. A lány egy ideig még ingadozni látszott', aztán elindult feléje.

— No, mit akarsz? — Volt most a lényében valami feszélyezettség, zárkózottság.

Lobisev nem válaszolt, úgy tett, mintha erősen töprengene.

— Mit csináljunk veled? — kérdezte elgondolkodva.

— Hát azt nektek kell tudni — válaszolta közönyösen a lány.

— No de mégis, mi legyen veled? —, kérdezte újra, látszólag gondterhelten, a homlokát dörzsölgetve. Ür isten, hát sose lesz ennek vége...? A lány már nem emlegetett semmit, mi a fenének kezdem most megint elölről az egészet? Hogy fogok ezzel a tudattal élni...? Hiszen semmit, de semmit nem fogok tenni az érdekében, még akkor sem, ha tehetnék!

— No mondd, mit csináljunk veled?

Valahogy véget kell ennek vetnie. Egyszerűen megmondani neki, hogy bocsáss meg, nagy disznóság, amit csináltam, de halandzsa volt az egész, sajnos, semmiben sem tudok a segítségedre lenni. Aztán mégis ezt mondta:

— Majd megérdeklődöm. Papírok nélkül persze nem lesz könnyű, de megpróbálom.