Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Bitov, Andrej: Penelopé

Micsoda aljas disznó lett belőlem, gondolta tehetetlenül.

— És hogy foglak titeket megtalálni? — kérdezte a lány ugyanazzal a szomorkás

tartózkodással a hangjában.

Isten, ördög, segíts rajtam, fohászkodott a férfi:

— Nekem még ma vissza kell mennem a munkahelyemre. Itt nem találhatsz meg. De tudod mit? Utazz ki egyenesen hozzánk. Az 53-as kilométerkőhöz. Így nevezik az állomáshelyünket. Ott megkérdezed, hol a mi bázisunk. Bárki megmondja ... Hogy mikor gyere? Mikor is .. .? — Simogatni kezdte az állát, mintha gondolkodna. — Még munkaidőben kell odaérned. Legkésőbb ötig... Gyere csütörtökön! Kinn leszek a bázison.

A lány, úgy látszik, valamit megértett. Kisimult a homloka.

— Jó, majd elmegyek.

— Gyere — mondta kínlódva, alig hallhatóan a férfi, a szó végét elharapva. — Nem ígérhetek semmi biztosat. Meg kell próbálni. . . Aztán majd meglátjuk ... De most már eredj! Hallod? Menj... Nekem még telefonálnom kell. — Tanulmányozni kezdte az ajtószárnyat, zavarában még mindig az állát simogatva.

A lány meglepstten pillantott rá.

— Hát akkor... a viszontlátásra —• mondta valami különös, félig kérdő hangsúllyal, s mintha már nagyon messziről hallatszott volna a hangja. Lobisev fölnézett — a lány lassan távolodott. Ogy érezte, már vagy ezer éve, hogy elindult. Parányi alakja ott íeketéllett, egyre közelebb az ajtóhoz. Egész idő alatt a napfény vakító keretében haladt kiskabátban, zöld sapkával a fején. Mögötte a Nyevszkij: járókelők, szemben egy ház, száguldó autók. A lány távolodott, és nem nézett hátra. Mintha köteles lett volna visszanézni. Nem, nem nézett vissza. Kiáltani kellene utána, megállítani, de Lobisev még arra is képtelen volt, hogy ilyesmit elképzeljen. Hogyan ... hogyan fogok én ezek után élni? — gondolta megkínzottan. Ugyanakkor alig-alig bírta kivárni, hogy a lány végre kiérjen a ház kapualjából, hogy már mindennek vége legyen. S a lány még mindig ott ment az ajtó négyszögében, már ott feketéllt közvetlenül a kijárat előtt — aztán elment, eltűnt a szeme elől.

Lobisev még egy darabig a ház bejáratában álldogált, várt egy-két percet, és újra kilépett a Nyevszkijre. Odakinn ragyogott a nap. A lány sehol. Hirtelen olyan könnyűnek és szabadnak érezte magát, hogy szinte fölszállt a levegőbe, mint egy elszabadult papírsárkány. Fulladozva, kitágult tüdővel szívta magába a csodálatosan tiszta őszi levegőt. Elmúlt a félelme. Alighogy erre rádöbbent megértette azt is, hogy az imént még mennyire jelenvaló volt ez a félelem. S hullámokban kezdett újra visszatérni minden. Mélységes keserűség lett rajta úrrá. Hiszen többé semmit, semmiképpen sem tehet jóvá. Ugyan hol lehet az az 53-as kilométerkő, amelyet még ő sem látott?... Vajon megértette ezt az a lány? Próbálta fölidézni arcának legutolsó, búcsúzó kifejezését, és úgy érezte, hogy mindent megértett. De ez sem tudta megnyugtatni. Ogy érezte, mintha mentében mindenki őt nézné. Ű meg csak megy, a nap megvilágítja az arcát, s az emberek leolvashatnak a homlokáról mindent, ami történt.

... Dehisz ezt csinálom én nap mint nap! Többé-kevésbé mindennap, gondolta Lobisev.

S egy réges-rég elfelejtett érzés jutott eszébe, de ezegyszer nem csupán futólag, aemcsa k úgy mintha, nem is rögtön feledve és nem is félálomban.

Földes Andrásné fordítása