Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Bitov, Andrej: Penelopé
De ez még hagyján. Mert annak az egyszemű szörnynek, Polüphémosznak a bora például egészen jól meg volt kotyvasztva. Csak sajnálni lehet, hogy kiégett szemmel,, szegény nyomorult, nem tudta széttaposni a hősöket. Az viszont már a tehetetlenség csúcsa, ahogy az alvilág lakóit ábrázolták. Homérosz eposzában éppen az a csodálatos, ahogy megjelenik az egyik ilyen emberárny, és elmondja: ott lenn élni a rossznál is rosszabb. Egyetlen szóval sem mond többet, csak annyit, hogy az alvilági élet nagyon rossz. Vagyis a költő nem talál szavakat annyi borzalom kifejezésére, nem iktat be egyetlen elrettentő leírást — mégis érezzük, hogy valóban iszonyatos. Ez Homérosz. Ezek meg zöldre mázolták a szereplők arcát, valami hideg gőzt eresztettek rájuk... Hanem azért mindent egybevetve kutya világ volt abban a Hellaszban. Emberi nagyságukra büszke, korcs emberkék. Mert Ember, az aztán nem akadt közöttük egy sem. A mi korunkban, vagy ha úgy tetszik, a mi eposzunkban semmit sem kell takargatni, ami igazán emberi. Hogy mást ne mondjak, ott van például Chaplin. De itt, mintha ez volna az igazi, az egyetlen emberhez méltó tulajdonság, a kegyetlen, nyers erő. Esendő, gyönge emberek, pedig lényegében mind rendkívüli. Most következett a film legvisszataszítóbb jelenete, az íjjal. Amikor a koldus Odüsz- szeuszt a kérők borral itatják, úgy tűnik föl, mintha kezdene megértőbbé válni. Pedig dehogy! Egyszerűen csak a kedvező pillanatra vár, hogy minél könnyebben leszámolhasson velük, hogy disznóságaikkal a saját véres kegyetlenségét igazolja. Odüsszeusz is embertelen volt — és mindvégig az maradt. Csakhogy Odüsszeusz hős — embertelen, vérszomjas, de ő van felül, ő kap elégtételt, vele rokonszenvez a csodálatos, vak Homérosz is. Úgy bizony! Pedig nem így szokott lenni. És mégis... Nézed a filmet, és magad is Odüsszeusznak képzeled magad. Ugyanolyan erősnek, rettenthetetlennek, hódítónak. Elpusztíthatatlan- nak és legyőzhetetlennek. Az ilyenekre buknak a nők. Benned is csak Odüsszeuszt szeretik. És veled is minden jól végződik. Te is megölhetek hűséges Pénelopédat hálából, hogy nem szarvazott föl. Aztán kigyulladnak a lámpák, és ki kell jönnöd a moziból, a hétköznapok sokkal epikusabb valóságába. Lobisev nagyon elcsodálkozott, amikor a lányt megpillantotta maga mellett. Ködös képekben suhant át agyán a rá való emlékezés. Messzinek érezte, valószínűtlennek. Kiért a világosságra, rágyújtott, mélyen leszívta a cigaretta füstjét; a moziból egyre jöttek az emberek, ők meg álltak egymás mellett, mint valami lidérces álomban, és Lobisev nem mert a lányra nézni, nehogy valósággá váljék. Ez bizony nem Pénelopé. Pedig ő egy kicsit Odüsszeuszként lépett ki a moziból. Kinn a vakító napfényben egyszerűen fogalma sem volt, hogy mit kezdjen vele. Érezte, most képtelen volna ezzel a lánnyal kimenni a napfényben úszó Nyevszkijre. Úristen, miért is kellett ott, akkor a száját jártatnia! A lány valami természetes egyszerűséggel, minden kacérság nélkül Lobisevra nézett — és nem karolt belé. Ismét végigmentek a mozikapualj sötét alagútján, ahol először látták meg egymást. A lány valószínűleg megérezte, hogy a férfi teljesen eltávolodott tőle, de még nem adta föl a reményt... Lobisev jéghideg tekintettel lépdelt mellette. — No, hogy tetszett a film? — pillantott rá oldalvást a lány. — Sehogy — vetette oda foghegyről. — És az a nő?-r- Miféle nő? — Hát Pénelopé. — ... S-sehogy ___ — Szeretnéd, ha olyan nőd lenne, mint Pénelopé? Lobiseven egyszeriben valami különös meghatottság vett erőt, bizonytalan mozdulattal a lány keze után nyúlt, de ez a mozdulat értelmetlen, elmosódott, befejezetlen maradt. A lány oldalról nézett rá, s tekintete tele volt várakozással. Szemükbe vágott a napfény; kiértek a Nyevszkijre. Jól öltözött emberek mentek el mellettük, elegáns asszonyok, lányok. Lobisev megállt, mellette pedig az aprócska, maszatos lány. Valaki végigmérte őket, sőt, mintha mondott is volna valamit. Nem hallotta tisztán, ml volt az, de egész biztos, hogy rájuk tett megjegyzést.
