Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Bitov, Andrej: Penelopé

a székek között... Csak ne lenne szünet, akkor nem kellene fölállniuk. Csak ne gyulladnának ki a lámpák. Hiszen így is volt már.

A híradónak vége lett, kigyulladtak a fények, s persze, hogy elzavarták őket a helyükről.

— Most már mindenképpen a helyünkre kell ülnünk — próbálkozott újra a férfi.

— Hiszen megyünk már — mondta a lány, és kezénél fogva a saját székéhez vonszolta Lobisevet.

Minden hely foglalt volt a sorban.

— No látod, nincs több üres hely, csak egy.

De a társnője rögtön feltalálta magát:

— Nem baj, majd ketten ülünk egy székre. Le is ült, és kissé megemelkedett, a szék másik felét szabadon hagyva. Magához húzta a vonakodó férfit, a körülöttük ülők persze mind odanéztek. Lobisev szeretett volna a föld alá bújni szégyenében.

— Nem, így nem ülök le.

— Miért? Hisz igazán jól elférünk.

— Nem, így nem lehet. — Közben kialudt a fény.

— Ülj már le — súgta hangosan a lány.

Egy fiatalember fölállt mellettük. Most kezdődik a botrány, gondolta Lobisev, már teljesen egykedvűen. — Üljön a helyemre — ajánlotta halkan a fiatalember —, én meg átülök a magáéra.

Jegyet cseréltek, és a jólelkű fiú átadta a helyét.

Lobisev ismét föllélegzett, megint majdnem jól érezte magát.

Eközben a vásznon elkezdődött a görögkosztümös bohóckodás, pontosan úgy, ahogy előre várható volt. A hegyes orrú Pénelopé nem akart férjhez menni, még mindig Odüsszeuszt várta. A lány térdére húzta Lobisev kezét. Pénelopé kérői nagyon illetlenül viselkedtek, ha nem is teljesen, de azért eléggé, fentebb már megtudhattuk miért. Folyton megalázták Pénelopét és Odüsszeusz fiát, egy szerény fiatalembert. Megjelent a kacsaorrú Antinoosz, rendkívül férfias jelenség. A szándékoltan bárgyú kérők mellett ő volt a csupa szív, csupa kellem szépfiú. Szóval bűbájos férfi. Maga a megtestesült kísértés. A lány simogatni kezdte a saját térdét Lobisev kezével. Végre föltűnt maga Odüsszeusz is, egy rőt izompacsirta, igaz, kissé ösztövér, de azért talpig férfi. Lobisevet észrevétlenül magával ragadta a film cselekménye. Pénelopét nézve már nem is érdekelte a lány térde, még ha Pénelopé nem is volt olyan észbontóan szép. Ennek alighanem abban kell keresni az okát, hogy a szépséget más mértékkel mérjük a filmen és mással az életben. Az életet nézve ez a Pénelopé jóval több volt a semminél. Hát még amikor Kirkévé változott, és a haja színét is megmásította! Kimondottan megszépült. A lányt viszont ezalatt, úgy látszik, a daliás Odüsszeusz kerítette hatalmába. Lobisev is, ő is, valami néma egyetértésben tökéletesen megfeledkeztek egymás jelenlétéről.

Lobisev nézte a filmet, s közben sok minden az eszébe jutott. Milyen esetlen, iskolás igyekezettel vitték filmre ezt a népszerű történetet, pedig Homérosz neve bizonyára nem véletlenül lett ismertté az egész világon. Vegyük akár a cselekményt — már ezzel kapcsolatban is sok minden felmerül. Tisztán emberi szempontból nehéz ugyan megemészteni ezt a sok aljasságot. A téma különlegessége folytán is sok minden elsikkad. De ha úgy vesszük, mi is elég epikus korban élünk, elvégre az epikai hitel nemcsak látványos külsőségeken mérhető. Itt van mindjárt a furfangos Odüsszeusz kegyetlensége és kétszínűsége. Ráadásul ezt az Odüsszeuszt egy mai, hús-vér fiatalember alakítja. Igaz, bámulatos önuralomra vall, odaköltöztetni magát a hajóárbochoz csak azért, hogy meghallgathassa a szirének énekét. De ez a nagy önuralom valójában nem más, mint élvhajhászó kalandkeresés — tehát gyönyör. Megkérte az embereit, hogy kötözzék az árbochoz... No és? Végeredményben neki lett haszna az egészből. Szegény sziréneket is, persze, alaposan elfuserálták, világos, hogy ezekután nem jöhettek az elektromos gitárokkal. Odüsszeusz alakja akkor vált teljesen valószínűtlenné, amikor annak a gyerekkirálylánynak azt mondta: újra eszembe jutott minden, nincs többé maradásom, de az ön könnyeit magammal viszem. Giccs az antik Görögországban.