Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Bitov, Andrej: Penelopé

— Miért ne tudnék? De csak ha eljönne szakácsnőnek. Éppen szükségünk volna egy szakácsnőre.

— Nekem mindegy — mondta a lány. — Az a fő, hogy dolgozhassak.

Mi a fenét akarok tőle, kapott észbe Lobisev. Ezt már igazán nem volna szabad.

— Csak harminc rubel a kereset — tette hozzá vonakodva.

— Az is jő lesz. Nagyon szeretnék már dolgozni. Kezét Lobisev térdére tette, s így megtámaszkodva közelebb hajolt hozzá:

— Elintézed?

— Igyekszem — zavarodott meg a férfi. — De mondd, van valami szakképzettséged?

— Az, hogy a lány letegezte, olyan volt, mintha égbenyúlő sziklákat mászna: elakadt tőle a lélegzete.

— Ö, az én szakmáimból mindenre futja. Lehetek esztergályos, mázoló, szakácsnő, és — tette hozzá nevetve, kezét továbbra is Lobisev térdén tartva — ha kell, nő is.

Lobisev is nevetett. Most állt föl az autóbuszban és indult el nadrág nélkül az ülések között. Meglepődött, hogy ugyanakkor mintha meg is könnyebbült volna.

A' lány egyre csak nézte, és nem vette le kezét a térdéről. Lobisevben elszabadult egy pimasz kisördög. Ügy tett, mint aki semmit sem vesz észre, de a tekintete csupa kajánság volt:

— Erről először meg kéne bizonyosodni — mondta, és durván íölnevetett, olyan közönségesen, hogy már késő lett volna észre vennie, mert ha rajtakapja magát, valószínűleg nagyon kellemetlen perceket élt volna át. — Erről először még meg kéne bizonyosodni.

— No, fölveszel? — kérdezte a lány.

— Lehet róla sző — válaszolta, és meg szeretett volna kérdezni valamit, hozzáfűzni valamit, vagy legalább gondolkodni ezen az egészen, de megszólalt a csengő. A lány fölállt, megfogta a kezét, és nevetve fölhúzta a székről. Elindultak a moziterem felé. A jegyük persze egymás mellé szólt. Megálltak középen, a széksorok között, és várták, hogy mindenki leüljön. A lány erősen fogta a kezét, nem eresztette el. Lobisev megint elviselhetetlenül érezte magát, mintha az egész nézőtér őket figyelné. Erre türelmetlenebbül unszolta a lányt, hogy üljenek már le, mindegy hová; attól félt, hogy nem marad üres hely, és az elképezléstől, hogy valakit majd föl kell állítania, miközben alaposan végigmustrálják, előre borsódzott a' háta.

De a lány továbbra is fogva tartotta. Az emberek lassan elhelyezkedtek, s ők még mindig ácsorogtak.

Végre a lánynak sikerült helyet találnia. Alig ültek le, kialudtak a fények, kezdődött a híradó. A lány keze a keze után nyúlt. Valami kínai vázákat mutogattak, rengeteg kínai vázát. Lobisev lassan megnyugodott, már-már jól érezte magát. Hiszen már nem álltak egymás mellett a bejáratnál, sötét volt, és nem láthatta őket senki. Sőt, egészben véve még volt is valami bizsergető abban, ahogy a lány ott motoszkált mellette a sötétben. A vázák is tetszettek.

— Ugye szépek? — kérdezte a lány.

— Szépek.

— Szeretnél egyet?

— Egy ilyen vázáért holtom napjáig dolgozhatnék — felelte Lobisev inkább csak magának, de még be sem fejezte, már viszolygott attól, amit mondani akart. Aztán mégis végigmondta. Nem szerette magát ilyennek: mások szavait szajkózni, idegen gondolatokkal sziporkázni. A lány nem akart alulmaradni műveltség dolgában, hát megkérdezte:

— És mi a véleményed az absztrakt művészetről?

Lobisev megrökönyödött. Értetlenül nézett rá:

— Egyáltalán semmi.

Úristen, hova lyukadtak ki! Hol hallott ez ilyeneket, és mi a fenét akar vele elérni?

— Volt egy ismerősöm... — folytatta volna a lány, és megszorította a kezét.

De Lobisevet most mindennél jobban gyötörte a gondolat, hogy a híradó után biztosan fel fogják őket állítani, és kezdődik minden élőiről. Megint ott fognak ácsorogni