Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Bitov, Andrej: Penelopé

kuporgott, tehát ezzel a kifogással nyugodtan előhozakodhatott. Persze, ha lett volru nála pénz, nem viszi rá a lélek, de így megkönnyebbülten lehetett sajnálkoznia:

— Bosszant, de éppen most egy vasam sincs.

— Nálam van egy rubel — mondta a lány. — Szendvicsre.

Befurakodott a büfébe. Itt aztán valóban nem volt már menekvés, mert Lobise^ ebben a percben mindent megtehetett — csak egyet nem: tudtára adni a lánynak, hog> a jelenléte feszélyezi. Ment hát vele, kéz a kézben, a parányi büfé asztalai között, úg; érezte, végtelenül sokáig, s ez alatt az óráknak tűnő néhány pillanat alatt komoi gondolatok keringtek az agyában, sötéten, suhogva, mint a baglyok. Ezek a gondolatok ezek a baglyok akörül forogtak, amire futólag már régebben is gondolt, csak mos sokkal világosabban, sokkal élesebben, annyira, hogy végképp nem lehetett kétségbt vonni a létezésüket. Nagyon is valóságos gondolatok voltak ezek, főleg arról, hog} tulajdonképpen miért is szégyelli ezt a lányt, ha már együtt van vele — mert valam miatt, valaki előtt gyalázatosan szégyelli, s mindennél jobban önmaga előtt. Nem talál rá magyarázatot, hacsak azt nem, hogy ezt az utóbbit senki sem látja. Már ez is aljasság, gondolta. De ez még mind hagyján ahhoz képest, amit azalatt mondott, amíj; ezek a bagoly-gondolatok benne surrogtak, mert azon még jobban fölháborodott:

— Micsoda balszerencse! Pedig éppen ma kapok fizetést, de sajnos, csak két őrs múlva. Tőkepénzes leszek, most viszont itt állok egy fillér nélkül.

— Miért csinálom ezt? — futott át rajta a bűntudat.

A lány megkérdezte:

— Hol dolgozik?

Lobisev meghökkent. Valami egyszerűbb foglalkozást akart kiagyalni, de hamarjában semmi elfogadható nem jutott eszébe. Kénytelen volt bevallani az igazat:

— Egy kutatócsoport vezetője vagyok. — Aztán érezve, hogy ez így milyen nagyképűen hangzik, gyorsan hozzátette: — Sokat akarok keresni. — Akart még mondani valamit, de nem lett volna semmi értelme, megismételte hát. — Éppen most egy vasam sincs. Kérem, ne haragudjon.

— Nem baj — mondta a lány —, majd eszünk felesbe.

— Isten ments! Azért egy rubel még akad nálam.

— Az is valami.

Hát így van, gondolta megvetőn a férfi, akkor valóban nem más, mint csürhe. Hiszen ez a nő képes napi egy rubelből is megélni. Erre a gondolatra végképp felbőszült, annak ellenére, hogy világosan érezte, milyen alávaló és túlhaladott ez a gondolat.

Leültek az egyik asztalkához. A lány pénzéből két szendvicsre is futotta, sőt még egy-egy üveg sört is vásárolt. Amíg néma mohósággal evett, Lobisev teljesen magára maradt a gondolataival — bár beszélgettek volna inkább! — s így érthettelenebb volt: miért ült itt ezzel a lánnyal, mi tartja fogva, mi az, ami miatt nem képes itthagyni, mint egy gonosz álomban. Aztán úgy gondolta, hogy ha már egyszer beült vele, akkor legalább emberhez méltón viselkedjen. De most valahogy nem érzett magában semmi emberséget. Dühítette a gondolat: kitől, mitől tart, hogy nincs mersze elmozdulni innen. Csak nem azoktól, akik az asztaloknál ülnek? S voltaképpen miért is csinálja ezt a egészet? Csak most kezdte fölfogni, mennyire nem ura egyetlen lépésének, egyetlen cselekedetének, egyetlen gondolatának sem. Nap mint nap abban a meggyőződésben él, hogy önállóan mozog, beszél, cselekszik, pedig mintha mindig madzagon rángatnák. Csak most ébredt tudatára, hogy már eddig sem mert soha önmaga lenni, mint ahogy most sincs hozzá elég bátorsága. Valahonnan nagyon messziről kellene mindent újra kezdenie ahhoz, hogy itt, ebben a helyzetben teljesen szabadon tudjon határozni.

Ilyenforma gondolatok emésztették, de közben a lány jóllakott, elmosolyodott, és lassan szürcsölgetve a sörét, megszólalt:

— Szerezhetne nekem munkát. Ugye tudna?

Lobisev gondolatai nagyon messze jártak, hát szívesen hagyta magát visszazökkenteni a valóságba, sőt, valami becsületes meggyőződés volt a válaszában, amelyet — ha jobban odafigyel — talán meg sem tudott volna magyarázni magának.